Jó, hogy erre visszatérünk, mert fájdalommal húztam ki a példákat a túl hosszú cikkből. Szívesen idézem ide a mindig aktuális Arany Jánost, aki fordításaiban “tudta” az aktuális helyesírást, saját szövegeiben azonban – akárcsak Goethe –, ha úgy hozta a sor, úgy kívánta az élő nyelv, nem vette tekintetbe. (Ezért aztán éveken, évtizedeken át “javított” Arany-kiadások jelentek meg, amelyek azzal sem törődtek, hogy megtörik javításaikkal a költői, nyelvi ritmust.) Ma már, hála istennek, vannak olyan nyelvészek, akik a beszélt nyelvet védik (s ezen belül a gyerekek nyelvét is). Az ő körükben Arany is jobban érezné magát.
A spontán, paraszti beszédet védelmező, a korabeli “nyelvőröket”, nyelvészeket gúnyoló, harminnyolc soros, hosszú “töredék”-e az 1860-as évek elejéről a Grammatika (vagyis nyelvtan) versben. (Akkoriban sok vita folyt arról, hogy mit jelent az, hogy bennünket? Bennünk, ilyen van – de bennünket “minket” helyett, ennek semmi értelme…)
El van már temetve ama korcs bennünket,
Nem ficamítja ki többé az eszünket,
Ha csak fel nem támad hetedszer is, mint a
Regényhőst életre hozza egy csöpp tinta.
Nosza, még a többit, ami nem fér főben,
Temessük el ím e kolerás időben;
Mert a nyelvnek is van pestises járványa,
Ha nem volna, csinál doktora, bábája.
A nyelv pestises járványát a tudós “doktorok, bábák” csinálják, akiknek pedig éppen életre segíteniük vagy éppen gyógyítaniuk kellene. Javítgatni kell-e a gyereket (s a parasztot), mert ő (még) nem tudja a nyelvtant, a grammatikát? Így gúnyolódik Arany:
Mi a nyelvet rontja, az a legfőbb veszély:
Hogy még a paraszt is mind magyarul beszél.
Grammatikát nem tud, hiába csináljuk,
Mégis egyre darál, egyre fecseg szájuk.
Ez a paraszti beszéd még azt a szörnyű bűnt is elköveti, hogy nem tartja tiszteletben az ikes igék ragozását, vagy a szenvedő szerkezet kerülését:
Ikes vagy nem ikes, azzal nem törődik,
Gyermeke ha csínt tesz, mondja megverődik;
Szóval annyi bűne, amennyi mondása:
Ez a paraszt beszéd nagy isten-csapása.
És most jönnek a tudósok:
Törvény kell a nyelvnek, mert különben elvész,
Törvényét ki szabja, mint az a sok nyelvész,
Az a három, négyszáz tudós képviselő,
Kik egy-egy indítványt sűrűn hoznak elő,
Sőt nem is indítványt, mert törvénnyé kenik:
Önnön bogarába szerelmes mindenik:
például: egyesek szerint az -ás, -és-t kell üldözni; isten őrizzen, mondjuk, a mártás szótól!
Ez az ás és-t leli olyan iszonyatnak,
Hogy talán a szószt is nevezi mártatnak;
A sok papírszeletre, akadémiai meghívóra firkantott szösszenetből ezt szeretném ide idézni:
Motto: Üsd, nem anyád!
Közmondás – Boncold csak nyelvész! hát baj, hogy az áldozat elvész? / Tartozik ez tereád? Egy bizonyos: nem anyád!
(Az orthologusokra 3. – Az ortológus: a nyelvhelyességet, a hagyományt védő, az új nyelvhasználatot elítélő “nyelvőr”.)
És végül:
De mivel verba valent usu,
Halad a nyelv, akárhogy nyúzzu(k).
– Vagyis: mivel a szavak megerősödnek a használatban, a tudálékos nyelvnyúzás ellenére is – az iskola ellenére is – él és fejlődik a nyelv.
(Az orthologusokra 1.)
Bizony oda kellene figyelnünk Arany Jánosra, aki mindig az élő beszédet pártolta – az érzésteli beszédet – a tudálékos nyelvhasználattal szemben. Örömmel beszélni – és a másik beszélőt élvezettel meghallgatni tudni –, ez a gondolkodás fejlődésének is egyik legfontosabb előfeltétele. Nagy baj, ha az iskola ezeket az élményeket elveszi a gyerekektől, miközben túl korán rájuk rakja a szabályok bilincseit.
