1. Velem előfordult már, hogy előre-hátra tologattam a bevásárlókocsit, miközben a kasszánál sorban állás közben bambultam a semmibe. Pontosan úgy, mint a babakocsit. Ebben az a félelmetes, hogy már több mint egy éve biztosan nem használjuk a babakocsit. Feltételezem, hogy egyáltalán nem a jelen dimenzióban jártam gondolataimmal…
2. Terhesen csukott szemmel megtaláltam a mosdókat, bármerre is térültem-fordultam. Még a legfrissebb (tegnap nyitott) bevásárlóközpont labirintusrendszerében is, holott zsigerből utálom a plázákat, a mai napig nem értem, honnan tudtam, merre fussak, amikor már majd becsurgott.
3. Miután reggel mindenkit leraktam a munkahelyén, nevezetesen az oviban, iskolában, azt vettem észre munkába menet, hogy még mindig a “Gyerekdalok és mondókák”-CD-t hallgatom. Negyedórával azután, hogy teljesen egyedül ültem az autóban. Mellé még dudorásztam is a “Cickom, cickom, vagyon-e szép lányod? Vagyon, vagyon, de mi haszna vagyon?…” örök érvényűt.
4. Irtózattal vettem észre magamon, hogy ugyanazokat a tipikus mondatokat mantrázom a gyerekeimnek, mint annak idején a szüleim, amikor én voltam gyerek, és amit szentül megfogadtam, hogy én nem fogok szajkózni: “mindent tessék megenni… bezzeg a szegény országokban a gyerekek éheznek”, “azonnal hagyd abba a sírást, mert kikapsz”, vagy “mától új életet kezdünk, ti magatok raktok rendet a gyerekszobában” és ezt lehetne ragozni napestig.
5. Szívbaj nélkül beleszagoltam a gyerek (akkoriban még baba) pelenkájába és beszéltem a székletéről. Akár az asztalnál, étkezés közben. Aztán egyszer eljött a rettegett gasztroenteritisz (magyarul: a fosós-hányós) is, és arról is napokig voltam képes részletes beszámolókkal traktálni a környezetemet.
A további ötöt a Nem harap a spenót blogon találod!
