Persze előfordult olyan is, hogy Rufusz Rafaelnek nem kellett feltalálnia semmilyen galádságot, mert teljesen hagyományos módon rosszalkodott.
Például rombolt. Ahogy már az ősember gyerekei is romboltak, ha rájuk jött a “hoppromboláré”. Ezt az érzést minden gyerek ismeri, nem kell elmagyarázni a szó jelentését. Hát Rufusz Rafaelnek sem kellett. Jött az érzés, a kézrángatós “hoppromboláré”, és már azonnal tudta is, mit kell tennie: törni-zúzni.
Rufusz Rafael beteg. Már napok óta az ágyat nyomja, és ezért egy kicsit nyugtalan. Minek szépíteni, borzalmas mozoghatnékja támadt. Ráadásul pont ma lenne a karateversenye, amire nagyon szeretett volna elmenni. Erre ez a fránya betegség keresztbe tesz neki.
A mamája épp a doktor bácsival beszélget kint az előszobában, amikor rátör a “hoppromboláré”. Úgy érzi, a keze kalapáccsá változik, és nincs megállás. Az ágy körüli könyvek hirtelen a földre kerülnek, az újságok szétszakadnak, a váza diribdarabokra törik, a szobanövény kiborul.
Természetesen azonnal büntetésbe kerül, ha nem is a teraszra, a hidegbe, de az előszobába ki kell mennie Seprűsráccal. Ott ül tehát most a padon, jól betakarva, hiszen még beteg, és várja, hogy Seprűsrác meséljen neki. A cirokfiú el is kezdi.
A kalapácsfejűek
“A kalapácsfejű cápák a tenger mélyén élnek. Amerre járnak, mindenhol porrá zúzott korallmezők, megszaggatott algaerdők és összemorzsolt tengeri sziklák maradnak csak mögöttük. A tengeri lények rettegtek tőlük, mert kedves otthonuk csatatérré változott, ha a kalapácsfejű cápák megjelentek.
Egyszer egy apró bohóchal, aki a tengeri cirkuszban bohóckodott és nevettette a vízi lényeket a moszatporondon esténként, odaúszott a kalapácsfejű cápák vezéréhez. Nagy bátorság volt ez, hiszen a kalapácsfejűek hirtelen dühűek voltak, és nem lehetett tudni, hogyan bánnak majd vele. A mosolygós szájúra festett bohóchal azt kérdezte a cápavezértől:
– Áruld el nekem, miért romboltok le mindent, ami csak az utatokba kerül?
A kalapácsfejű főnök szeme megvillant a merész kérdés hallatán, de látva a bohóchal vidám arcát, megenyhült. Ezt mondta neki:
– Magam sem értem, hogyan van ez. De egyszer csak elkap egy furcsa erő, egy kínzó érzés, a “hoppromboláré”, és törnöm-zúznom kell. Mint egy belső parancsnak, úgy engedelmeskedem neki.
– Azt mondtad, furcsa erő? Hiszen az erőt lehet jó dologra is használni! Mi lenne, ha egyszer megpróbálnád a hopprombolárét hoppépítérivé változtatni? Segítek benne.
– Hát… – jött a bizonytalan válasz. – Végül is a fejemen lévő kalapáccsal nemcsak rombolni lehet, hanem építeni is. Hoppépítéri… Hm, nem is hangzik rosszul.
A kis bohóchal onnantól kezdve társául szegődött a nagy cápavezérnek. Mindenhová elkísérte a mély tengeren, és mindenhol azon igyekezett, hogy az óriási cápaerejét jóra használja. Tanácsokat susogott neki, és viccekkel szórakoztatta az egész cápabandát.
A kalapácsfejű cápák pedig előbb-utóbb azt vették észre, hogy eltűnt lelkükből a hoppromboláré, és helyébe egy sokkal kellemesebb érzés, a hoppépítéri lépett.
Onnantól kezdve, amerre úsztak, mindent újjáépítettek, mindent megszépítettek. A korallmezők letört ágacskáit visszakalapálták, az algaerdők kitört törzseit helyrecövekelték. Az összemorzsolt tengeri sziklák szilánkjait pedig összeragasztották enyvvel, és jól megkalapálták. Sőt, ha máshol ment tönkre valami a tengerben, azt is megjavították. A kis bohóchal pedig annyira büszke volt új cápabarátjára, hogy alig fért bele kis testébe a sok büszkeség. Itt a vége, forr még a vére?”
Seprűsrác elcsendesedik, és babrálni kezd a hajpántjával, aminek felfeslett a széle. Sokáig tekergeti a kibomlott szálakat, amikor végre Rufusz Rafael megszólal:
– Hoppépítéri? De hogyan tudnám én a hopprombolárét átváltoztatni hoppépítérivé? Nekem nincsen bohóchal barátom… – itt ránéz Seprűsrácra, aki a hajpántja madzagját már szinte teljesen lefejtette, és ahogy homlokába lóg a piros fonal, úgy fest, mintha nagy bohócszájat festettek volna neki. – Bár, most hogy így jobban megnézlek, elég nagy bohócnak tűnsz. Leszel ebben a társam és segítőm? Jöhet a hoppépítéri? Mit gondolsz?
Finy Petra: Seprűsrác meséi című könyve a Pagony kiadó gondozásában jelent meg. Illusztrálta: Gyöngyösi Adrienn
