„Felülírjuk a gyerek egészséges ösztöneit a tukmálással” – evészavarokhoz vezethet a túletetés

A két és fél éves Abigél nem hízik hónapok óta, sőt fájdalmai vannak. A védőnő és a gyerekorvos egybehangzóan megállapítják, hogy nem fejlődik életkorának megfelelően. A gyermekorvosi vizsgálatot követően vitaminokat, nyomelemeket, dúsítókat írnak fel neki. Mindeközben az online csoportban édesanyját csupa „hasznos” tanáccsal látják el: „Semmi gond, majd kinövi.” „Adj neki mogyorókrémet, majd attól hízik.” „Ne aggódj, nem ti vagytok az egyetlenek, akiknek ilyen gondjuk van.”

Az anya végignézte saját anyja „elfogyását”

A táplálásterápia során derül ki, hogy a kislány evéssel kapcsolatos problémái a hozzátápláláskor kezdődtek. Édesanyja bekötötte az etetőszékbe, hátradöntötte, hogy esélye se legyen tiltakozni, kezét lefogta. Azt sem engedte sosem, hogy a gyerek az ételhez vagy a kanálhoz nyúljon. A kislány sír, öklendezik. Megtanulja, hogy az evés kín, fájdalom, undor együtt. És azt is, hogy mindezzel együtt enni kell. „Édesanyám rákban halt meg. A végére csont és bőr lett, szó szerint elfogyott. Az volt az érzésem, hogy éhen halt. A kislányom, Abigél valahogy mindig rá emlékeztetett. Ő sem akar enni, mintha ezzel büntetne” – vallja be az édesanya, akiben saját édesanyja tragikus halála, az azzal együtt járó fogyása traumatikus élmény maradt. „Az anya traumája kihatással lehet a gyermeke táplálására – mondja Lukasz Rebeka dietetikus, csecsemő-szülő kapcsolati konzulensjelölt. – Ő maga kényszeríti a gyermeknél az evést már az első pillanattól, hiszen tudat alatt retteg tőle, hogy a kislány is »el fog fogyni«. Csakhogy ezzel a hozzáállással sajnos épp az ellenkező hatást éri el: a saját gyerekét traumatizálja. Miközben az orvosok igyekeznek szakszerűen kezelni a gyerek hiánytüneteit, a probléma igazi oka ott marad, rejtve.” Azért is nehéz mögé látni, mert ennek az anya-gyermek párosnak a gondozás más területein nincs gondja: altatás, játék, tisztálkodás, minden úgy megy, ahogy a nagykönyvben megírták. De az etetés, az háború, a sorozatos kudarcélmények pedig ördögi kört idéznek elő. Az eredmény az lesz, hogy a gyerek nem fejlődik elégségesen.

Sajnos ezek a családok általában nem kapnak megfelelő kezelést, ha nem jó helyen kopogtatnak. Pedig általában nem megoldás önmagában a kalóriák számolgatása, a hiánytünetek orvoslása. „Arra lenne szükség, hogy egy teammunkában dolgozó csapat, például pszichológus, csecsemő-szülő konzulens, táplálási zavarokhoz értő dietetikus és gyermekgyógyász foglalkozzon az anya-baba párossal, és vegye fel a harcot a probléma mögött megbúvó valódi, lelki okokkal” – teszi hozzá a szakember. Szerinte nagyon fontos lenne, hogy a problémák felmerülésekor a szakemberek – azon túl, hogy segítenek a szülőknek a gyermekük számára egészséges táplálkozási szokásokat kialakítani – igyekezzenek rálátni, hogy mi van a tányér tartalmán túl.

Képünk illusztráció. Fotó: iStock

A statisztikát nézik a gyerek igényei helyett

Nem nehéz belecsúszni az evés erőltetésébe, hiszen a legtöbb szülő meg akar felelni a táblázatok számainak, az átlagosnak vagy normálisnak vélt mennyiségi előírásoknak, a gyermek jelzései pedig abszolút háttérbe szorulnak. Előfordul az is, hogy a szoptató anya vissza-visszatuszkolja a baba szájába a mellbimbót, hiába tiltakozik a kicsi, aki már jóllakott. Mérik az egyes evéseket, és ha úgy gondolják, kevés, még próbálkoznak. „A túletetés a hozzátápláláskor folytatódik – mondja Lukasz Rebeka. – A hozzátáplálás során is a számokat nézi az anya: annyit kell enni, amennyi az előírás. Nem kevesebbet, nem többet, pont annyit.

Egy idő múlva ez meglátszik a súlyán is, elhízott kisgyermek válik belőle. És az anyuka sokszor még büszke is rá, mondván, olyan helyes, kis husis. Közben meg az oviban csúfolják. És ha szomorú, mert csúfolják, az anya fagyival kínálja, amikor hazaér, hiszen az evés megoldás a rosszkedvre.”

Ebben az esetben sem elég önmagában a tüneti kezelés, pedig a többség számára egyértelmű lehetne egy diéta. „A diéta itt nem elég, és nem is ajánlott bármilyen módszer: a gyerekek belenőnek a súlyukba. Meg kell tanítani a gyermeknek, hogy mi az, hogy jóllakott. Mi az, hogy éhség. Az éhség nem egyenlő az éhezéssel. Utóbbit a gyermek nem fogja megtapasztalni egészséges esetben és jó szociális körülmények között. És ki kellene deríteni, vajon mitől fél valójában az anya. Ő hogyan étkezik? Milyen példát mutat? Tudja, hogy a gyermeknek milyen, esetleg visszafordíthatatlan károkat okoz? Nagyon fontos lenne a tünetek mögé látni itt is, szakember segítségével feltárni és kezelni az anya-gyermek kapcsolat problémáit.”

Vaníliás puding, pesztós tészta

„Bencével minden szuperül indult – meséli Gabi, az anyuka. – Úgy ette a céklát meg a brokkolit, hogy öröm volt nézni. Boldogan főztem neki a különböző reformbabareceptek alapján. Aztán két és fél éves korában megszületett a kishúga, őt meg családi napközibe adtuk. Az én jóevő gyerekemet mintha kicserélték volna. Szinte egyik napról a másikra. Azzal hívtak fel a csanából, hogy nem tudnak vele mit csinálni, menjek érte, mert nem hogy nem eszik, de inni sem hajlandó. Nem vállalják érte a felelősséget. A baba mellett persze nem is voltam elég türelmes vele, aztán a kudarcba fulladt kínálgatásokból is elegem lett, aminek az lett a vége, hogy

Nagyjából egy éven keresztül ment így. Aggódtam, hogy mi lesz, jöttek a betegségek, tudtam, hogy nem normális, hogy a gyerek semmilyen gyümölcsöt és zöldséget nem hajlandó megenni. Kaptunk mindenféle vitaminokat, étvágyserkentőt, amitől talán valamivel jobb lett a helyzet, de csak ideig-óráig. A legmegdöbbentőbb az volt, amin már tényleg elgondolkoztam, hogy amikor azt mondtam neki, hogy ha nem tetszik az étel, akkor nem kap mást, ő csak legyintett. Azt mondta, nem gond, akár egy napig is vissza tudja tartani az éhséget. De lehet, hogy többig is. Tulajdonképpen az ovis éveket így csináltuk végig. Nem is aludt ott, csak délelőtt volt bent, hogy ne éhezzen egész nap. Közben iskolás lett, és született még egy kishúga. A húgaival egyébként szerencsére sosem volt ilyen gond. Bence a mai napig nagyon válogatós, de már sokkal több ételt megeszik, mint korábban. Persze azért időről időre előjönnek konfliktushelyzetek az evéssel kapcsolatban. Az is lehet, hogy ezt a batyut már felnőtt koráig visszük.”

„Hat hónapos kor körül a legtöbb szülő már tűkön ül: na végre, adhatok a babának valami nagyon finom falatot – mondja Lukasz Rebeka. – 12–24 hónapos kor körül a legtöbb szülő már azt adja enni a kisgyermeknek, amit a család eszik. Eddig minden rendben. Aztán valami történik kétéves kor körül. Mindannyian tudjuk, hogy ekkor kezdenek el nagyjából a gyermekek függetlenedni. A sok érdekes ételből lassan kialakul a saját ízlésük. A kedvencek. A szülők elkezdenek stresszelni: mi lett az ő »jóevőjükből«? Kaptak helyette egy válogatós gyereket. És sokszor tehetetlenek. Tudattalanul is visszatérnek a saját gyerekkori élményeikhez, tapasztalásaikhoz. Azt teszik, amit akkor tanultak. Néha fizikailag megetetik a gyereket, néha jutalmazzák, ha eszik, de előfordul, hogy büntetik, zsarolják. Vagy szimplán minden étkezésnél kijelentik, hogy »meg kell enni, ami a tányéron van«. Az étkezések szépen lassan csatatérré változnak. A szülő és a gyermek küzdenek egymással. Minden egyes alkalommal, és ami a legrosszabb: csak veszíthetnek mindketten. A szülők frusztráltak, mert tehetetlennek érzik magukat, a gyerekek pedig lehetnek idegesek, feszültek vagy éppen szomorúak és magányosak, mert nem tudnak a szüleik elvárásainak megfelelni.”

Sokunknak vannak hasonló kellemetlen élményei gyermekkorából, tudjuk, hogy ez nem jó, mégis gyakran továbbadjuk a következő generációnak. „Persze, régen meg kellett enni, ami éppen volt, ki tudta éppen, hogy lesz-e még étel holnap? A paprikás krumplihoz egy kis kenyér, de biztos, ami biztos, még a hozzávaló saláta öntetét is megcukrozzuk! – emlékeztet a dietetikus. – Csakhogy már nem ebben a világban élünk. Van a gyerekek számára minőségileg és mennyiségileg is elérhető étel. És mégis, az adagok nőnek, egyre több az elhízott gyermek. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy abszolút szükségtelen arra buzdítani a kicsiket, hogy az utolsó morzsáig megegyenek mindent, amit eléjük teszünk.”

Képünk illusztráció. Fotó: Profimedia / Alamy

A gyerekek tudják, mi és mennyi a jó nekik

A szülők viszont aggódnak, és ez normális. Szeretnék, ha a gyerekük egészségesen fejlődne. „Én azt látom, hogy a legtöbb szülő legfeljebb arra figyel, mi legyen a tányéron.

Egyes felmérések szerint a kisgyermekek majdnem fele küzd valamilyen táplálási vagy evészavarral. De az biztos, hogy legalább minden harmadik családban vannak problémák a gyerek evésével” – számol be a dietetikus.

A szakember szerint a problémák alapvetően ott kezdődnek, amikor a szülők azzal, hogy nem veszik figyelembe a gyerek jelzéseit, tulajdonképpen beleavatkoznak a fiziológiai működésébe. „A gyermekek úgy születnek, hogy fel tudják ismerni, mikor éhesek, és mikor vannak tele. Szavakba önteni egy ideig még nem tudják, de mindenképpen érzik. Ha mi ezt felülbíráljuk a mennyiségi elvárásainkkal, akkor károkat okozunk, hiszen a gyomor hiába küld jeleket az agynak. Ez vezethet túlevéshez, hiszen a gyermek egy idő után képtelen lesz felismerni, mennyi az elég. A túlevés okozhat elhízást, cukorbetegséget, magas vérnyomást, szív-érrendszeri betegségeket, nem beszélve azokról a lelki sérülésekről, amelyek azért érik, mert a közösségbe kerülve egyre kevesebb lesz az önbizalma, csúfolják, kiközösítik és így tovább.”

A másik végletet azok a gyerekek jelentik, akik valamiért nem akarnak eleget enni. „Komplett ételcsoportokat utasítanak el még akár akkor is, ha éhesek. A kényszerítés sokszor veszekedésbe, sírásba, öklendezésbe, hányásba torkollik: kialakul a poszttraumás evészavar. Minél több ilyen esemény van, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy ezek a gyerekek soha nem fognak normális viszonyt kialakítani az étkezéssel.”

Etetés helyett tápláljunk!

Jó, de akkor mit tehetünk szülőként? „A hozzátáplálás elkezdésétől fogva tanácsos lenne alkalmazni az Ellyn Satter nevéhez fűződő Etetési Dinamika Modellt, amely a Kiskanál Kommandó dupla szakmai ajánlással rendelkező hozzátáplálási könyvének és magának a projektnek is az alapja, és amelynek a következő a lényege:

Persze az sem mindegy, milyen példát látnak a gyerekek. „Ha sokféle ételt esznek a szülők, és örömmel esznek, ha nem is azonnal, egy idő után valószínű, hogy a kicsi is elfogadja ezeket az ételeket. Ha viszont az evés a felnőttnek is nyűg, vagy állandóan fogyókúrázik, úgy, hogy közben folyton panaszkodik, hogy »a kenyér, a tészta csak hizlal«, hogy »elegem van a salátából, de le akarok fogyni« és hasonlók, amit persze a gyerek is hall, az már rossz hatással lehet a gyerek étkezésére is.”

Ha egy gyereket rendszeresen a számára megfelelő ételekkel kínálnak (azokkal is, újra és újra, amelyeket korábban nem akart megkóstolni), és ha emellett jókedvű, és jól is fejlődik, akkor a táplálkozásával is sokkal kisebb valószínűséggel lehet gond. Szülőként pedig rengeteg lehetőségünk van arra, hogy megszerettessük, a kicsikhez közelebb hozzuk az egészséges ételeket, az étkezési kultúrát. „Mesélhetünk az ételekről, arról, honnan származnak, hogyan készültek, bevonhatjuk őket a vásárlásba, az elkészítésbe. Együtt megfigyelhetjük a színeket, formákat, textúrákat, és így megtaníthatjuk őket szeretni az ételeket, és megismerni, tudatosan ápolni a testüket és a testi egészségüket. Tukmálás helyett hangozzon el az, hogy »Én törődöm veled«. Hogy »Okos vagy, büszke vagyok rád«. Hogy »Hogy vagy, kicsim?«. Hogy »Szeretlek«.