 |
Lehet, hogy az álom? Ritkán álmodom, vagy, ha igen, szinte soha nem emlékezem az álmaimra, de most élesen láttam magam az álombeli lefolyó mellett. A lefolyóból végtelen hosszú sorban emberek jöttek elő, csak jöttek, jöttek, és mind rám nézett, szemük szótlanul kereste a tekintetemet, mintha akarnának tőlem valamit, valami olyat, amiről fogalmam sincs, nem is lesz, mert nem tudok semmiről semmit, csak azt érzem, hiába néznek ezek a szegény, panaszos szemű emberek, nem tudok velük mit csinálni. Elég finom kis álom volt, egy pszichiáter lehet, hogy tudna vele mit kezdeni… Szerencsére fölébredtem belőle, ittam egy pohár vizet, járkáltam a lakásban, fölemeltem egy lerúgott takarót, és betakartam egy kedvesen szuszogó alakot. Ez határozottan jót tett. Aztán visszaaludtam.
A halkrémes kenyér már határozott jel volt. Úgy fordult ki a kezemből, mintha nem is fogtam volna. Az jutott az eszembe, vajon ki intézi, s hol dől el, hogy egy halkrémes kenyérnek mikor kell leesnie… Ősszel, lassan pergő falevelek láttán szoktam erre gondolni, a döntésre s a pillanatra, amikor a szár elengedi az ágat, s valami egészen más kezdődik a levél életében, a fa életében és a világban is… Valami egészen más.
Most érdesebbek és prózaibbak voltak a gondolataim, ehhez mérten cselekedtem. Abban a pillanatban, ahogy leejtettem a halkrémes kenyeret, becsuktam a szemem, ne lássam, melyik felére esik. Azt gondoltam, ha a megkent fele csapódik a földre, pocsékul folytatódik a napom, ha viszont a száraz felével ér földet, megbocsátott az ég, és jobbra fordul ez a cefetül indult hétfő.
Lassan emeltem föl a pilláimat, s először kinéztem az ablakon, aztán fölnéztem a plafonra – te jó ég, megint pókhálózni kellene… –, s csak ezek után vetettem tekintetemet a konyhakőre. Szó nem hagyta el a számat… Néztem a kőbe csapódott halkrémet, tetején a kenyérrel, és tudtam, elvégeztetett… Arra gondoltam, miért is kellett azt az ártatlan olajos halat megkeverni, kinek volt a szerencsétlen ötlete, hogy halkrém legyen vacsorára… De, jutottam tovább a gondolatok vágtató lován, már azt a nyomorult sprotnit se kellett volna kifogni a tengerből…
Leguggoltam egy jókora, összegyűrt selyempapírral – lám milyen jó, hogy sose dobom ki a kenyérhez kapott papírt… –, és eszembe jutott, hogy a halkrémmel magam örvendeztettem meg a társaságot, nagyon szeretik, én is, és úgy, ahogy én készítem, sok hagymával, mustárral, vajjal, kis fehér borssal. Két gerezd fokhagymát is nyomok bele, megszórom pici összedörzsölt bazsalikommal, és belefacsarok vagy két citromot, és habosra keverem.
Na, ez a mostani, nem lett olyan habos. Vizsgáltam a nyomokat, hogy megmenthető-e a halkrém. Idézem a mondást: “az én konyhám, mint a patika, a kőről is megeheted az ebédet…”, aztán úgy döntöttem, patika ide, patika oda, a halkrém a kutyáé. Föl is töröltem, oda is adtam, kentem újabb kenyeret, a gimnazista el is vitte, integettem az ablakból, és mintha kicsit jobb lett volna már minden.
Akkor jutott eszembe, hogy gyorsan kiteregetem a hajnali mosás eredményét. A ruhákat még öntudatlanul raktam a gépbe, akkor még nem éreztem a fenyegető vészeket, nem is lett semmi baj… Ráztam a vizes holmikat, tettem a zöld lavórba, jókora halom lett belőlük, a csípőmre vettem, másik kezemben a csipeszek, vittem le az egészet a kötélre, hogy gyorsabban száradjanak.
Az ember sose bízza el magát… A kerti csapnál jártak, amikor Aliz, a kutya, aki nem győz a lábamhoz simulni, egyszer csak gondolt egyet, és keresztben elém vágott. Becsapódtunk a járdába, a lavór meg én. Tisztára, mint a halkrémes kenyér…
Abba is hagyom. Még azt se mondom, tessék tippelni, kiborultak-e a ruhák, vagy sem.
