Nincs gyerekem, csak homályos elképzeléseim vannak arról, hogy milyen lehet szülőnek lenni, 0-24 órában helytállni – mindezt szeretettel, türelemmel, kitartással. A feladat szép, de kőkemény –
legalábbis én ezt látom a szűk környezetemben. Fiatal barátaim hősiesen, elszánt összefogással állják a sarat, mindent elkövetnek, hogy szülőként helytálljanak, néha azonban eljön az a pont, amikor – finoman fogalmazva – elszakad a cérna, zokogni, ordítani, dühöngeni kell. A legfáradtabb, legelkeseredettebb pillanatokban az ember lánya azt is megbánja, hogy szült, a másodikat pedig tuti nem vállalja. Természetes, hogy az ilyen idegállapotban megszülető gondolatokat az ember soha nem osztaná meg másokkal, szégyelli őket, rossz szülőnek gondolja magát – arra ilyenkor nem gondol, hogy a világban több millió fáradt szülő gondol éppen valami hasonlót.
Nekik született meg a Parenting Confessional Tumblr oldal, ahol szülők anonim tudják megosztani legvadabb, szülőséggel kapcsolatos gondolataikat, s míg a vallomások egy részét képes megérteni, befogadni az ember, néhány vallomás esetén csak a döbbenet marad:
