Huszonévesen azért rúgtak ki a jól fizető multicégtől, mert terhes lettem. És olyan inkorrekt voltam, hogy az állásinterjún erről nem tettem említést. Nem tettem említést még az ovulációm idejéről sem, bocsánat. Álltam ott és naivan nyeltem a szitkokat és a könnyeimet, megbízhatatlan vagyok, nem lehet rám építeni, nem élhetem ilyen spontán az életet, és életem nagy lehetőségét dobtam el potenciális munkaerőként. Pedig előre megfontolt szándékkal, öt hónapig titkoltam és rejtettem el a külvilág szeme elől a bennem növekvő életet, mert biztosítási időre volt szükségem. Hősiesen átvészeltem a napot magassarkúban és csak titokban raktam fel a lábam, amikor a főnököm nem látta. A céges fürdőszobában azonban magamra zárhattam az ajtót, kiengedhettem a szoknyám cipzárját, és szemlélhettem növekvő pocakomat. Minden reggel besurrantam ugyanoda, és nagyokat lélegezve próbáltam túl lenni a reggeli rosszulléten, kevés sikerrel.
Úgy látszik, a gyermek tényleg megjelöl engem. Mert azóta még kettő született, és így szépen, láthatatlanul a homlokomra íródott: trash, vagyis kuka. Állítom, ha elhagyom az interjúszobát, az önéletrajzomat is galacsinra gyűrik, és kosárra dobnak vele a szemetesbe. Erre a megbélyegzett státuszra még dob egy lapáttal az a tény, hogy a hetvenes években születtem. Ott éktelenkedik a papíron az egyetemi végzés éve, az életkorom kiszámolható. Ó, nincs egy kicsit elszállva magától, hölgyem? Túltengő önbizalom, hm? Jó, hallgassuk meg, ha már idefáradt. Szinte hallom a gondolataikat, és interjú közben igyekeznek nem az órájukra nézni. Igen hetvenes évek, de tudják, én jó barátságban vagyok az idő vasfogával, a lelkem megragadt valahol a huszadik évem tájékán, a pasik megfordulnak utánam az utcán, és nem csak nyaktól lefelé vagyok érdekes, és azt hiszem, ez hihető, mert igaz is. Így válaszolgatok, gondolatban… A teljes cikket az Eszter élete blogon találod!
