Ez nem a szokásos medencés buli. A gyerekek kétharmada szabályosan őrjöng, nem úgy, ahogy a gyerekek őrjöngeni szoktak: elszántabban, keményebben. A maradék kissé megszeppenve áll, vagy gubbaszt a parton.
Fotó: Neményi MártonAki a vízben van, javarészt úszni sem tud, még a 14 éves, vásott fiúkon is sárga kargumi díszeleg. „Délelőtt el kellett ugranom venni még vagy tíz párat, éreztem, kelleni fog” – magyarázza Hadar András diakónus, a kárpátaljai Rát falu gyerektáborának vezetője.
Fotó: Neményi MártonPáran tudnak úszni, azaz inkább a felszínen maradni; az, amit a környékbeli, gyorsan felszívódó patakokban és tavakban tanultak maguktól, jóindulattal nevezhető úszásnak. A táborban szigorú a napirend, de azt Andrásék is érezték, hogy nem tarthatják vissza őket sokáig a kissé repedezett, de tiszta vizű és biztonságos medencétől.
Fotó: Neményi MártonEgy szűk hetet maradnak itt a gyerekek, aztán mennek vissza az ukrajnai nincstelenségbe.
Fotó: Neményi MártonEzek a képek nem az átlagos gyerektáborokról szólnak, amelyeket a szülők öntudatosan, a szolgáltatások, a többi szülő elmondása és az ár-érték arány alapján választanak. Sőt, a szülőknek, akik a gyerekeket ide küldik, választásuk sincs nagyon: a segélyszervezetek találják meg a családokat, és ajánlják fel nekik, hogy viszik a kicsiket teljesen ingyen, önkéntesekkel, segítőkkel és olyan programokkal, amik nemcsak lekötik őket, hanem egy kicsit kiszabadítják a stresszből.
Fotó: Neményi MártonRászoruló család gyerekének lenni ugyanis a jómódúak számára felfoghatatlan stressz, ez a pár nap pedig arra jó, hogy egy kicsit kiengedjék a gőzt, és testileg-lelkileg felfrissülve térjenek haza. A jótékonysági táborok dolgozóinak nincsenek illúzióik, meddig tart majd mindez, de azért mind remélik, hogy egy-két olyan tanulságot is hazavisznek a gyerekek, ami kitart életük végéig. De legalább a következő táborig.
Fotó: Neményi MártonHárom ilyen – tehát rászoruló családok gyerekeinek ingyenesen szervezett – táborban jártunk a nyáron. Egy menő ajkai kalandparkban, egy szocreál balatonföldvári hotelben és egy kárpátaljai, határ menti táborban, amelyet a református egyházmegye tart fent. Sok-sok érzéssel és kevés válasszal tértünk haza.
Fotó: Neményi MártonAz ajkai Nomádia az ország egyik legjobban felszerelt kalandparkja, itt-ott felbukkanó ősmagyaros tematikával, lovakkal, óriáscsocsóval, tóval és történelmi útvesztővel. Ide érkezett a Magyar Vöröskereszt által összeszervezett félszáz gyerek, hogy némi szervezett, kötött programot követően az önkéntesek szabadjára engedjék őket. Nagyjából borítékolható volt, hogy ez mit jelent.
Fotó: Neményi MártonA felnőtt kísérők egy darabig próbálták tartani a programpontokat, majd a tempót, végül elengedték a szigort, és a helyszíneket egymás közt leosztva beálltak a fontos csomópontokhoz, hogy minél több gyereket lássanak egyszerre.
Fotó: Neményi MártonÍgy sem volt könnyű dolguk. Úgy tűnt, éppen lecsengett az óriásmókuskerék-láz, amikor egy addig a tóban egymást fröcskölő csoport felfedezte magának és fordítva. A középkorira fazonírozott útvesztőben az eksztatikus visítás észrevétlenül változott át kétségbeesetté, persze végül mindenki kitalált. Amikor pedig felfedezték a tutajokat… Inkább mutatjuk.
Fotó: Neményi MártonAz egyhetes balatonföldvári nyaralás egészen más tempóban és díszletek közt zajlott.
Fotó: Neményi MártonA helyszín annyira obskúrus, hogy még a hivatalos nevét sem sikerült kisilabizálnunk: Club Hotel, Klub Hotel és Klubhotel néven is emlegetik a hivatalos (!) turisztikai források. Mindegy is: a lényeg, hogy a létesítményhez ránézésre negyven éve egyáltalán nem nyúltak, a látvány pedig természetesen csodálatos.
Fotó: Neményi MártonAz egész hotel a szocialista realizmus, a brutalizmus és a vasbetonalapú pragmatizmus tökéletes példája, élő múzeum, ha egyszer (isten ments) lebontják, reméljük, lesz, aki kimenti belőle az autentikus belsőépítészeti megoldásokat.
Fotó: Neményi MártonA vöröskeresztes segítőknek és önkénteseknek ügyesen kell egyensúlyozniuk a társadalmi érzékenyítő foglalkozások („mindenki látott már hajléktalant? mit gondoltok róluk? hogy mondod? büdösek, hát igen, nézd…”), a sport és a „lefárasztós” aktivitások, mint a tematikus rajzverseny, az énekeltetés és a táncos mondókák.
Fotó: Neményi MártonKülön képet szentelünk a Főnöknek, aki a világért nem vált volna meg kalapjától és napszemcsójától (nem baj), a fényképezőnek lehengerlő rutinnal pózolt, a kötelező feladatok alól pedig úgy bújt ki, hogy kiosztotta másnak, majd egy állami beruházásokon edződött építésvezető rutinjával helyezte magát minőségellenőri pozícióba, éppen hogy csak egy lapáton nem támaszkodott. Na, ő volt az, aki a végén, amikor nem voltak ott a beosztottjai, odajött, hogy ő fotós szeretne lenni, és bár a világért nem akar feltartani, a bácsi (én) mondhatna pár tanácsot.
Fotó: Neményi MártonAmíg esik (mert esik), kapóra jön az előrehozott drámaverseny: a gyerekek saját miniszíndarabokat adnak elő, a jelek szerint az életből lesett jelenetek alapján. Főleg ezen a ponton derül ki, honnan és miből érkeztek: még a vicces jelenetekbe is beszűrődik a komor valóság.
Fotó: Neményi MártonAz egyikben egy család adományért megy a helyi civilekhez (kapnak, de a vége nem derül ki, mert a főszereplő elfelejti a szöveget), a másikban egy tanár ordít az osztállyal, hogy mennyire ostobák, a harmadik, szinte Lars von Trier-esen realista drámában egy csapat fiú legénybúcsúzni megy a Balaton Soundra, ahol összevesznek és összeverekszenek. (A verekedés közepére beszalad pár lány, hogy monoklit és zúzódásokat sminkeljenek az áldozatnak.) A rendezőből biztosan nagy ember lesz – vagyis biztos lenne, ha egy kicsit jobb esélyekkel indulna onnan, ahonnan.
Fotó: Neményi MártonA Balaton persze nem maradhat ki, még ha csak negyed óráig élvezhetik is.
Fotó: Neményi MártonAkkor is csak a partról.
Fotó: Neményi MártonFölvdárról irány Kárpátalja. A gyerekek száma és a segítő szándék stimmel, minden más sokkal súlyosabb. „Emlékeztek a kislányra, aki nem szólalt meg? Tavaly is itt volt, már egészen érthető mondatokat mondott. Mi van vele, tudjátok?” Hadar András táborvezető bármeddig képes lenne mesélni az ilyen történeteket, de nincs idő, szigorúan tartani kell a napirendet.
Fotó: Neményi MártonA kislány egyébként nem csak a traumák és a stressz miatt volt néma, hanem azért is, mert egyszerűen nem volt honnan megtanulnia beszélni.
Fotó: Neményi MártonA gyerekek lelkéért itt a vallással is küzdenek: áhítat, evangelizáció, a lazább, tábortüzesebb pillanatokban sztorik a Bibliából. (Imádják – állítják a felnőttek.) Errefelé ebben nincs semmi rendkívüli a Refromátus Szeretetszolgálat a legnagyobb szervezet, amely rendszeres adományokat oszt és ilyen táborokat szervez, a kárpátaljai nincstelen magyarok állami ellátórendszer híján napi szinten tőlük függenek.
Fotó: Neményi MártonA tábor lakói közül sokan nemcsak medencét és egyszemélyes ágyat látnak itt először, hanem meleg ételt is. „Volt egy fiú, aki kiköpte a húst, nem tudta, mi az. Eleinte pedig nem értettük, miért mondják a vacsorára is, hogy ebéd. Ők meg nem értették, mi az, hogy vacsora. A legtöbb családban csak egyszer esznek, azt hívják ebédnek, és kész.”
A vacsora szót még nem hallották.
A napirend tehát szigorú, szelíden, de keményen kell terelgetni őket, ám eljön az a pont, amikor a felnőttek is érzik: túlfeszítenék a húrt, ha tovább tartanák távol a gyerekeket a medencétől. Ők ugyanis már délelőtt is áhítattal nézték az akkor még – képzavar, bocsánat – tiltott gyümölcsöt, délután kettőkor pedig már nincs az a Biblia-sztori, amely képes lenne elterelni a figyelmüket arról, hogy mindjárt ugorhatnak. (Ugorhatnának, ha nem lenne tilos.)
Fotó: Neményi MártonKorábban kisüzemi sörgyár működött itt, az ezredforduló környékén egész nagy sikerrel, aztán a válság vitte ezt is. Az eleve takaros épület az egyházmegyéé lett, ők alakították táborhellyé, aztán, amikor eljött a fejlesztés ideje, a testület azonnal és egy emberként megszavazta a úszómedencét.
Fotó: Neményi MártonA „medencét építtetett magának az egyházmegye” mondat ezúttal nem egy korrupciógyanús hírt takar: ennél jobban nem is dönthettek volna.
Fotó: Neményi MártonÍgy bulizott együtt egy hétig ötven gyerek, fiúk, lányok, nyolc- és tizennégy évesek, introvertáltak és partiarcok vegyesen, akikben csak az a közös, hogy a legszegényebb családokból jöttek, és akiket valahogy nagyon gyorsan meg kellene menteni, mielőtt minden esélyük elillanna.
Fotó: Neményi Márton