Azt szokták (illetve, állítólag illik) tudni, mikor van a magyar költészet napja, arról pedig a fizetett Facebook-hirdetések gondoskodnak, hogy tudjuk, mikor van a magyar dal napja. Azt viszont kevesen tudják fejből, mikor van a magyar fotográfia napja – amiért persze nem hibáztatunk senkit, a fotózásnak valahogy sosem lett akkora kultusza, mint az egyéb művészeti ágaknak, függetlenül attól, hogy alkotókban, művekben és sztorikban nem kevésbé gazdag, mint azok. Aki rákattintott a címre, annak persze nem meglepetés, hogy e jeles nap ma, azaz augusztus 29-én van, azt viszont megint csak alig páran tudják, milyen fontos eseményhez kapcsolódik ez a dátum. Már csak azért is így van ez, mert esemény, az volt ugyan, de fontosnak éppen nem neveznénk, sőt tulajdonképpen bármilyen más, a magyar fotográfiát érintő mérföldkő dátumát érdemesebb lett volna kikiáltani ünnepnappá, de hát, mint a magyar történelemben szinte minden, így alakult, és most már ez van.
Mindenesetre nem lőjük le a poént, annyira nem, hogy taktikusan a végére tartogatjuk. Íme tehát öt történet a fotográfia magyar nagyjairól és nagyjaitól.
Robert Capa „elveszett” partra szállós fotói
Nem éppen elegáns kezdés, tudjuk, de a leghíresebb magyar fotós, Robert Capa – hogy is mondjuk finoman – önlegendásításban gazdag mítoszát nem árt… hát, ha ledönteni nem is, de némi forráskritikával kezelni, és lekapirgálni a felszín alá. Azaz nemcsak azt figyelembe venni (és elhinni), amit ő mondott magáról és egyébként nyilván jelentős életművéről, hanem azt is, amit mások mondtak róla.
Capa A milicista halála című, a spanyol polgárháborúban készült képével lett híres, nem véletlenül: azt a pillanatot kapta el, amikor a Franco-ellenes erők egyik gerilláját eltalálja egy lövedék, ő pedig tehetetlenül esik hátra – tehát a halál előtti utolsó pillanatát. Akkor mindenki elhitte, hogy már csak e fotó miatt is Capa a világ legjobb haditudósítója, csak évtizedekkel később kezdték el vizsgálni, mi is történhetett valójában. Több szakértő úgy vélte, egyszerűen nem lehet valódi a jelenet: túl színpadiasan, a fizika törvényeinek ellentmondva esik el a főszereplő, és volt, aki talált a milicistáról készült fotót napokkal az állítólagos halála után. (Mármint olyan fotót, amelyen élt és virult.) Most azonban nem is ezt a sztorit hánytorgatnánk fel, hanem egy négy évvel későbbit: Capa a partraszállást fotózta a D-napon, a Könnyű Vörös nevű partszakaszon. Iskolateremtő, egyszerre szürreális és nagyon is realisztikus képek voltak ezek, csak sajnos nagyon kevés maradt fent, konkrétan tizenegy.
A tizenegy kép egyike (Forrás: Wikipedia)
Capa saját bevallása szerint több mint száz képet lőtt, ezeket azonnal visszaküldte szerkesztőinek a Life magazinba, ahol mindenki tűkön ülve várta a tekercseket. A képszerkesztő azonban valamiért rábízta ezt egy 15 éves asszisztensre, aki annyira izgult, hogy a laborban rázárta a celluloidszalagokra a szárítószekrény ajtaját, a képek pedig pár perc alatt elolvadtak. Capa azt mondta 1947-ben, hogy nyolc képet sikerült megmenteni. (Valójában tizenegyet.) Ezt a sztorit többen is megerősítették, egy éve azonban újra megvizsgálták, mi történt, és nagyon úgy tűnik, hogy Capa hantázott. Egyrészt a tekercsekről nem tud leolvadni az emulzió, legalábbis nem úgy, ahogy a fotós és John G. Morris képszerkesztő mesélték, másrészt maga Morris is egészen másképp emlékszik vissza idős fejjel, mint akkor: 2014-ben még csak nem volt biztos benne, mi is történt pontosan, két évvel később azt mondta, szerinte Capa sem tudhatta, mi történt a képeivel.
Ha a fentiekhez hozzávesszük, hogy a partszakasz az egész hadművelet legbiztonságosabb területe volt, és hogy a partraszálló katonák nem az életükért küzdöttek, hanem a fém akadályokat távolították el a még meg sem érkezett hadsereg számára, nagyon úgy tűnik, hogy Capa füllentett: a legvalószínűbb, hogy egész egyszerűen nem készített több képet, mint ami fennmaradt.
Szigetbecse menőbb, mint New York: André Kertész
A világ talán legfontosabb fotográfusa valahol félúton van a magyar és a magyar származású közt: még itt élt, amikor megkapta és elkezdte használni első gépét, de komolyabb képeket az első világháborúban, a fronton készített először. Művészi hitvallását, hivatását és erejét már Párizsban, a pezsgő kulturális életben találta meg, ahonnan aztán több zsidó sorstársával menekülni kényszerült. New York rideg volt, gépies és embertelen; érzékeny, szép lelkű honfitársunknak egészen a hatvanas évekig kellett várnia, hogy valóban felfedezzék a tengerentúlon.
André Kertész 1982-ben (Fotó: Peter Turnley/Corbis/VCG/Getty Images)
Élete utolsó éveiben termékeny volt, ha vidám nem is – felesége halála nyomot hagyott a művészetén –, de visszatért Magyarországra, Esztergomba, ahol 1915-től egy háborús sebesüléssel lábadozott évekig, végakaratában viszont meghagyta, hogy a kedvenc tárgyait és képeit juttassák Szigetbecsére. Nem New Yorkba, Párizsba, Budapestre vagy bárhova, hanem erre a kis Pest megyei, Duna menti településre. Itt lakott ugyanis kamaszként, rokonoknál, miután elvesztette apját, itt kapta élete első gépét, és itt, a természetben alakult ki a szeretetteljes, empatikus viszonya a világgal, ami aztán fotósként is naggyá tette abban a korban, amikor a fotográfia végképp iparosodott és üzletiesedett. Nem csoda, hogy emlékházat alakítottak ki neki Becsén. Halála után beköltözött New York-i lakásába az Afgán lány című fotó alkotója, Steve McCurry, a csillagászok pedig kisbolygót és krátert neveztek el Kertészről (utóbbi a Merkúron „található”), retrospektív, életmű- és egyéb best of kiállításai azóta is felbukkannak a világ minden pontján. De ha valaki kíváncsi, ki volt André Kertész, annak bizony Szigetbecsére kell mennie.
Napfény nélkül: Benkő Imre
Végigfotózta az ózdi kohó utolsó éveit, évtizedekig járta Budapest leglepukkantabb utcáit, és az első Sziget óta minden évben kint van, csak éppen spontán portrékat és életképeket készít partifotók helyett. Úgy, hogy elmúlt hetvenéves. Ja, és úgy, hogy
egy képén sem süt a nap.
Benkő Imre: Váradi Gábor. Kohóbontás. Ózd, 1994
Benkő Imre az egyik legfontosabb (magyar) dokumentarista fotós, aki nemcsak témái, érzékenysége és kitartása miatt lett ismert, hanem a csak rá jellemző képi eszköztár miatt, amit korán kitalált, és amelyhez kompromisszumok nélkül végig ragaszkodott. Csak fekete-fehér filmre fotóz (van pár színes képe, ám ez inkább csak mellékes játék, kísérletezés), képeiből sosem vág, és ami a legfontosabb: csak szórt fényekben dolgozik, szürkületben, felhős időben, gyéren megvilágított belső terekben. Hatalmas közhely, hogy elég egy pillantás, és lehet tudni, hogy ez csak az ő fotója lehet, de Benkő Imrére igaz. Pár éve így fogalmazott: „Durva, erős fényekre is lehet életművet építeni, de én ebbe a szürke világba álmodtam bele magam, és aztán bele is ragadtam. Az arcok érdekelnek, azokat pedig a szórt fény hozza ki a legjobban. Csomó színes képem született kíváncsiságból, csak hogy megnézzem, hogyan bánok a színekkel, de nem szívesen tenném be őket a több évtizednyi munkáimba.
Az alkotók szeretnek életművet építeni egy-egy formavilágra, festőknél látni, hogy ráállnak egy-egy módszerre, és évtizedekig építkeznek belőle. Én ennél zaklatottabb vagyok, nem szeretnék egy kaptafára alkotni, rendre igazodom az adott környezethez. Így aztán ez a szürke fény köti össze a munkáimat.
Igaz, ez azt is jelenti, hogy sosincs sok fényem. Csakhogy mivel szeretném, hogy minden éles legyen a képen; a fotózás állandó kötéltánc. Technikailag mindenképpen.”
Évekig ugyanazon a vonaton: Korniss Péter
Nem véletlenül került Benkő Imre mögé Korniss Péter, sok mindenben rokonok ugyanis. Egy generáció, hasonló küldetés (dokumentálni a magyarok életének változását az arcok, az egyéni történetek által, természetes közegükben), és ugyanolyan gazdag életmű. Ám míg Benkő témákhoz, Kornis társaságokhoz, majd arcokhoz ragaszkodott, akár évekig is. Hogy micsoda ereje van annak a (ma már nagyon-nagyon ritka) munkamódszernek, amikor a fotós évekig visszajár ugyanoda, amíg csak ki nem bontotta a történetet a lehető legjobban, arra tökéletes példa A vendégmunkás című, nyolc év alatt elkészült sorozata.
Korniss újra és újra felült a hírhedt fekete vonatra, hogy a Kelet-Magyarországról Budapestre ingázó munkások életét megörökítse. Ezek az emberek a paraszti életet hagyták ott, hogy a városban dolgozva, kétkezi munkával tartsák el a családjaikat, akiket így csak egy-két hetente láthattak, hétvégenként, egyébként munkásszállókban éltek. Így akadt össze a fotós egy hatfős tiszaeszlári kubikosbrigáddal, fotózni kezdte őket, majd egyszer csak azt vette észre, hogy egyre több képe szól az egyik hallgatag, békés férfiról, Skrabit Andrásról. „Fesztelenül és természetesen viselte a fényképezést – ez a nehéz beszédű ember a kamerán keresztül megnyílt nekem” – fogalmazott Korniss a róla szóló, Kötődés című monográfiában.
Korniss Péter képei közt (Fotó: MTI/Illyés Tibor)
A munka, ahogy ezek az idősödő férfiak télen-nyáron kubikolnak a csúcsforgalomban, csak egy része a sorozatnak, legalább ilyen fontosak az útközben, a vonaton és a munkásszállón összefotózott életképek, illetve az, ahogy András hétvégenként hazamegy, rendbe teszi a telket, húslevest eszik, kocsmázik, kiöltözik, templomba megy. Vagy az a fotó, amelyen a színötös bizonyítványát mutatja: bár senki nem mondja ki, egyértelmű, hogy ebből az emberből egy normális országban bármi lehetett volna.
Az első magyar fotó, amely nem is az első, és nem is sikerült
A magyar fotográfia kezdetét 1840. augusztus 29-re datálják, az ehhez kapcsolódó sztori pedig ugyan nem a magyar fotográfia (valódi) kezdetéről szól, de cserébe annyira magyar (mármint a sztori), amennyire csak lehet. Történt ugyanis, hogy a harmincas évek legvégén elkezdtek felbukkanni Magyarországon is az úgynevezett dagerrotipisták, akik egy akkor forradalmi tudományos eljárást használtak: fényt eresztettek speciális lencserendszereken keresztül kémiai eljárással érzékennyé tett, ezüstözött rézlemezre, amelyen, ha legalább negyed (de inkább fél) órán keresztül érte az a bizonyos fény, előbukkant a lencsék által látható kép. Ez a varázslat kapta aztán a fotográfia nevet. Jellemző volt, hogy művelői eleinte inkább kísérletező kedvű tudósok és mérnökök voltak, mint művészek és üzletemberek.
Dagerrotípia Petőfi Sándorról
Bár már 1840 júniusában is bemutattak három ilyen dagerrotípiát (tehát fotót), ezek témája és sorsa ismeretlen. Ezen év augusztusában azonban nagyszabású eseményt hirdetett Vállas Antal mérnök, matematikus akadémikus: a Nemzeti Kaszinó Dunára néző erkélyére állította drága, Párizsból hozatott felszerelését, és az egybegyűltek szeme láttára készítette el dagerrotípiáját a Dunáról és a királyi várról. Azzal azonban nem számolt, hogy
sűrű ködre ébredt aznap Budapest, így sem a Vár, sem a Duna nem látszott, csak a pesti rakpart.
A közönség finoman fogalmazva nem dobott hátast. A Magyar Tudós Társaság évkönyve így tudósított: „1840. augustus 29. Vállas Antal rt. a nemz. casino Duna felé fekvő termeiben egybegyűlt társaságnak két, olajozás és égetés nélkül általa készült Daguerre-féle fényképet mutatott elő; ’s az academia költségein és számára bécsi opticus Plössl által készített daguerreotyppel a Dunát és kir. várat vette fel. Daguerre eljárásában ibolyó helyett ibolyó festvényt használván; azonban a levegőnek csekély átlátszósága miatt az így előállított képen csak a pesti part mutatkozott teljes fényében. Növekedvén a ború, s így szerencsésebb próbához nem lehetvén reménység, a tagok immár az academiai terembe mentek által a folyó dolgok folytatására, mellyeknek nagy száma miatt a kísérlet e gyűlés folyamata alatt többé nem ismételtetett.”
A történészek végül megegyeztek abban, hogy bár ez volt az első nyilvános technológiai bemutató, inkább nem Vállast nevezik meg az első magyar fényképészként, voltak erre alkalmasabb jelöltek is, akik ráadásul korábban kezdték az ipart. A magyar fotográfia ünnepét mindenesetre neki köszönhetjük, ami mégiscsak szép teljesítmény, még ha vegyül is bele némi sírva vigadás.
