Még ma is nehéz elképzelnem, hogy az Anyukám hogy is csinálta ezt végig ép ésszel…
Igaz, a sors adott nekem egy nevelőapát, akinek ma is csak megköszönni tudom, hogy sajátjaként nevelt fel, és szeret a mai napig… Viszont ennek ellenére mindig ott volt az érzés, hogy az Édesapámnak nem kellettem… Ez az érzés sok mindent eredményezett: bizonyítási vágyat, megfelelési kényszert, értéktelen vagyok érzést – és még hosszan sorolhatnám. A legfájóbb mégis talán a szégyenérzet volt.
Rengeteg munkám van abban, hogy ezek a helyükre kerültek, megbocsátottam, feldolgoztam, és jó a kapcsolatunk a hatalmas távolság ellenére. 8 éve miatta mentem először segítőhöz – vagyis miatta találtam meg a hivatásomat. Sok sok oldás, sírás, rémálmok, vád és harag, felismerések – 8 év!
Végül a héten befejeződött ez az út. Egyetlen mondat, és hirtelen minden világos lett, rend van! Olyan nyugalom, amit soha nem tapasztaltam.
Édesapám a nagy többség szemében egy felelőtlen, link alak – sokat hallgattam, hogy ki hogy vélekedik róla, és rengeteg bántást kapott így. Természetesen mindezt olyan emberek tették, akik nem is ismerik, és nem is akarják megismerni.
Valahogy soha nem bírtam kiállni mellette és megvédeni..
A legszebb az egészben, hogy az Anyukám, akinek aztán bőven lett volna rá oka és joga, soha nem bántotta és szidta. Mindig csak azt mondta, hogy a legjobb dolog, amit a világnak adott, az én vagyok, és “ez a csoda az övé”.
Azzal a tudattal nőttem fel, hogy szerencsés vagyok, hogy ilyen fantasztikus Édesanyám van, de mellette mindig lehajtottam a fejem, ha Apáról esett szó… Ennek van vége, megváltozott.
30 évesen először tudtam kimondani: büszke vagyok az Édesapámra és arra, hogy ő az, aki!
Innen visszanézve tudom, hogy nagyon sokat köszönhetek neki: Ő tanított meg 15 évesen meditálni, ahogy feljebb írtam, miatta találtam meg a hivatásomat. Van egy fantasztikus Húgom, aki azért lehet, mert ő elment….
Olvass tovább a Tündérpor blogon!
