Mikor lett tiszta, hogy a hosszútávú versenyek valók neked?
1989-ben úsztam először Balatonfüred és Siófok között 12 kilométert, ’91-ben jártam először nemzetközi hosszútávúszó versenyen. A Balatonnál szembesültem azzal először, hogy sokkal jobban tetszik a nyílt vízi úszás. Addig csak medencében úsztam faltól falig, de az első balatoni úszás után megnyílt az utam ebbe az új irányba. Idővel elkezdtem célirányosan a nyílt vízi versenyeken szerepelni, és egyre többet hallottam az óceáni versenyzésről is, ez is elkezdett érdekelni.
Mesélj egy kicsit a sorozatról, aminek világcsúcstartója lettél!
Az Ocean’s Seven sorozatról itthon nem igazán lehetett korábban hallani, nem volt benne a köztudatban, pedig nem új keletű dolog. Már a huszadik század első felében rendszeresen úszták át emberek azt a hét állomást, ami most is szerepel a sorozatban. A legutolsó állomásomhoz, az Északi-csatornához például 1928 óta járnak úszók. A további hat állomás: az Új-Zéland Északi-szigete és Déli-szigete között fekvő Cook-szoros, a hawaii Moloka’i-csatorna, a Spanyolország és Marokkó között található Gibraltári-szoros, a Nagy-Britanniát és Franciaországot elválasztó La Manche, a Los Angeles-i Catalina-csatorna és a japán Honsú és Hokkaidó szigetek közötti Cugaru-csatorna.
Mányoki Attila
1973-ban született Zalaegerszegen. Orvosi tanácsra íratták be úszni a szülei, ugyanis asztmás volt. 1980-tól a helyi úszóklub tagja lett, majd 1989-ben egy Balatonfüred–Siófok úszással végképp eldőlt, hogy a nyílt víz az ő terepe. Ezt nyomatékosítandó 2008-ban hosszában is átúszta a tavat. 2011-ben első magyarként átúszta a Balti-tengert Németország és Dánia között, ezt addig a világon csak kilencen tudták sikeresen teljesíteni. 2013. augusztus 20-án átúszta a hosszútávúszás Everestjének számító La Manche-t. A 48 kilométert a 15 fokos vízben 10 óra 48 perc alatt teljesítette, s ezzel hivatalosan is megkezdte az Ocean’s Seven sorozatot, amelyet aztán évente egy állomást teljesítve idén augusztus 26-án fejezett be.
(via)
Azt olvastam, hogy az Északi-csatornán egész évben nagyon hideg a víz, ilyenkor neoprénben úszol?
10-14 fokos volt a víz augusztusban. Ennek a csatornának az átúszását nehezíti, hogy az év 12 hónapjából nagyjából kettő-három az, amikor lehetőség van a kísérletre. Neoprén használata tilos. A sorozat hagyományőrző, a cél az, hogy ugyanazt éljük át, amit a korábbi úszók, egyenlő esélyekkel induljunk. Ha lehetne neoprén ruhát használni, sokkal többen képesek lennének teljesíteni, de így én voltam az ötvenedik ember, aki a 90 év alatt teljesíteni tudta az Északi-csatornát, a teljes Ocean’s Seven sorozat történetében pedig én voltam a tizennyolcadik, aki mind a hét csatornát átúszta.
„Az első balatoni úszás után meglett az utam a nyílt vízi úszás irányába” (Fotó: magánarchívum)
Hogyan kell elképzelni egy ilyen kísérletet?
Minden egyes helyszínnek van egy hivatalos szervezője, van egy biztos jogi háttere, általában úszószövetségek adnak keretet az eseményekhez. A legfontosabb első lépés a hajót és a csapatot lefoglalni. A kapitány megadja azt a periódust, amikor a hajójával biztosítani tudja az úszó kísérését. Ez zömében évekre előre történik (akár három-négy év is lehet a várólista). Minden helyszín és szervező más és más kritériumot jelöl meg. A legutóbbi úszásomnál, az Északi-csatorna átúszását megelőzően el kellett végeznem szervezett keretek között egy hatórás kvalifikációs úszást maximum 13 fokos vízben. Amikor ez megvan, az érvényesíti az előzetesen leadott indulási engedélyt. A kísérő hajó az úszó mellett halad, navigál, kommunikál a vízi forgalommal, ellátja az úszó frissítését. Pontos, alapos jegyzőkönyvet készítenek mindenről, ami az úszás során történik. A kísérő hajónak ugyanolyan útvonalengedéllyel kell rendelkeznie, mint bármelyik másik hajónak.
Hogyan tudod ezt beilleszteni az életedbe?
Anyagilag nagyon megterhelő, ez egy nagyon drága sportág. Mindent nekem kell kifizetnem: a felkészülést, a hajót, a szállást, az utazást, a kísérőszemélyzetet. Négyezer-ötezer euró a hajós kíséret, amit akkor is ki kell fizetni, ha nem sikerül a kísérlet, vagy csak egy kilométert úszik valaki. Nem lehet tehát a végtelenségig próbálkozni. Az utazás, az időeltolódás, a környezeti eltérések miatt előfordul, hogy kicsit több idő kell az akklimatizálódáshoz – szélsőséges esetben ez egy hónap is lehet –, ami ugye megint csak plusz idő és szállásköltség. Egy évben sokszor fél évet töltök külföldön az úszások miatt, nem várhatom el senkitől, hogy úgy alkalmazzon, hogy az év felében nem vagyok itthon. Két éve csak ezt csinálom, a támogatóimnak nagyon hálás vagyok, amiért a szenvedélyem lehet a munkám.
„Amikor végképp kimerülnél, akkor jön egy medúzacsípés” (Fotó: magánarchívum)
Ide már nyilván nem elég a medencében úszás, hogyan néz ki a felkészülésed?
Hivatalosan óceánokban versenyzem, miközben nekünk nincs tengerpartunk sem. Majdhogynem medencében kell készülnöm az óceáni körülményekre. Az edzéseim jelentős részét teszik ki olyan gyakorlatok, melyek oxigénhiányos állapotot idéznek elő, illetve a medencében is használok egy speciális pipát, ami ugyanezt a célt szolgálja. Ezekkel mind az a cél, hogy felkészüljek a szélsőséges terhelésre, ami az egyes átúszásoknál éri a szervezetemet. Az edzések minősége és mennyisége nagyban függ attól, hogy melyik periódusában vagyok a felkészülésnek. Az első időszakban csak 45-60 percet töltök el mozgással, amikor pedig csúcsterhelésen vagyok, körülbelül hét órát edzek, de ebben helyt kap vegyesen a szárazföldi és vízi edzés is.
Ilyen hosszú mozgás során muszáj folyadékot és táplálékot is pótolni, ezt hogyan oldod meg?
Annak megfelelően, hogy milyen környezetben úszom, kiszámoltuk, hogy mennyit iszom, milyen gyakran, milyen formában (hideget vagy meleget), 6 óra felett pedig már szoktam szilárdat enni azért, hogy a gyomor megfelelő működését fent tartsam, ugyanis a gyomorsav-termelődés folyamatos, és ha nincs benne semmi, amit lebontson, akkor az is komolyan tudja befolyásolni az átúszás sikerességét.
„Mozgás közben muszáj a folyadékot is pótolni” (Fotó: magánarchívum)
Biztos vagyok benne, hogy laikusként nem gondolnánk egy csomó dologra, ami számodra magától értetődik.
Van, amire fel lehet készülni. A bőrt kritikus helyeken (nyak, váll, hónalj) mindenképpen védeni kell olyan speciális krémmel, ami megóvja a kidörzsöléstől. A nehéz dolgok nem ezek, hanem inkább azok a váratlan, kiszámíthatatlan események, amikre nemigen lehet felkészülni. Ilyen például az áramlat. A mostani teljesítésen az utolsó két kilométeren egy olyan áramlatot értem el, hogy szinte egy helyben úsztam. De amikor bent vagyok egy ilyenben, azt nem érzem.
9 óra alatt 37 kilométert mentem, majd a végén 3 óra alatt haladtam 2 kilométert. Ez az úszás végén volt, amikor már amúgy is kimerült az ember, fázik, fáradt. Ilyenkor nincs más, csak az abba vetett bizalom, hogy a felkészülésbe fektetett munka elegendő ahhoz, hogy át tudom vészelni a nehéz időszakot, és elérem a partot. Az elején sosem lehet tudni, hogy mennyi ideig fog tartani aznap az úszás, mert azt a természeti körülmények, a szél, a hullámzás, az áramlatok és az élővilág határozzák meg. A természettel szembeni küzdelem az igazán kemény, nem a táv.
Attól, hogy leúsztam a Balatont hosszában a maga 79,6 kilométerével, és ennél sokkal kevesebb egy-egy óceáni táv, még nem lesz könnyebb. A környezeti viszonyok nehezítik meg ezeket az úszásokat, a teljesítők száma mélyen tükrözi, hogy ezek bődületesen kemény dolgok.
Fotó: magánarchívum
A hosszútávú versenysportban gyakran már nem feltétlenül az izomzat, hanem a mentális erő dönti el, ki bírja tovább. Mit gondolsz erről a saját sportágadra vonatkoztatva?
Minden fejben dől el. Az a tapasztalatom, hogy ezen a szinten nem a fizikai képességekkel van a probléma egy-egy sikertelen kísérletnél. Inkább arról szól, hogy a sok szenvedést és nehézséget fel tudja-e fejben dolgozni az úszó. Sokkal inkább mentális megterhelés, mint fizikai.
Döntéseket kell hozni, miközben komoly fájdalmakat él át az ember. Ez egy meglehetősen monoton és ingerszegény sportág. Amikor bent vagy a tengerben, óceánban, pontosan ugyanazt látod tíz órán keresztül, ezt nehéz feldolgozni, a magányban, bezártságban pedig plusz nehézségek jönnek, például egy-egy medúzacsípés, ami iszonyatosan fáj. Telik az idő, fáradsz, és semmit sem haladsz, ez a kilátástalanság pedig sokakat felőröl. A kérdés az, hogy felül tudsz-e kerekedni a saját nehézségeiden.
De ha ennyire nehéz, miért szereted csinálni?
Mert jó bejárni ezt a nehéz utat, és elérni a célt. Örömet tudok szerezni másoknak, akik figyelik, követik a pályámat. Jó érzés megmutatni, hogy bármilyen nagyot álmodsz, és bármilyen nehéz is a célhoz vezető út, ha mindent megteszel érte, ha nem adod fel, tanulsz a hibákból, azokat kijavítva mész tovább, akkor nincs elérhetetlen. Nagyon nehéz ez a sportág, de közben nagyon egyszerű is.
Fotó: Mányoki Attila/Facebook
Amikor bent vagy a vízben, senkit nem érdekel a vallásod, hogy szegény vagy, vagy gazdag, milyen barátaid vannak, a problémáid sem. Mindenkinek ugyanakkora a hullám, ugyanolyan erős az áramlat. Nem történik semmi azért, mert neked éppen akkor az nehéz. Végtelenül egyszerű választások vannak: tudod vagy nem, akarod vagy sem, csinálod vagy feladod. Az a választóvonal, hogy ezeket a kérdéseket mentálisan ki hogyan tudja feldolgozni.
Érdekesség, hogy az úszások jelentős részét a táv 80 százalékának megtétele után adják fel, amikor már kezdik elhinni, hogy megvan, de jön egy áramlat vagy valami probléma, ami megtöri őket. Akkor vagy képes abszolválni a feladatot, ha el tudod fogadni a körülményeket, alkalmazkodni tudsz.
Harmadszorra álltál ugyanott, és indultál el újra az Északi-csatornán. Miért lett ez a teljesítés sikeres, miben volt más, mint az előzők?
Az első alkalommal, 2016-ban hipotermiát kaptam, azaz kihűlt a szerveztem, a következő évben és idén is több időt töltöttem hideg vízben a felkészülés alatt. 2018-ban másfél kilométer hiányzott a partig, amikor a szervezetem összeomlott a medúzaméregtől.
Tavaly hét-nyolc napot voltam intenzív osztályon lélegeztetőgépen. Sajnos erre nincs megoldás. A természeti körülmények felett nincs irányításom, csak »úszhatok az árral«. Innentől kezdve felesleges ezeken az akadályokon rugózni, mert csak energiát visz el, ha olyan dolgokon kezdek el aggódni, stresszelni, amiken nem tudok változtatni. Tudtam, hogy bármi is jön, meg kell oldani.
Csak egy porszem vagyok a hatalmas gépezetben, és ez fantasztikus és egyben elég ijesztő élmény is. Idén nem volt holtpontom. Ha valaki igazán felkészült, topon van fizikálisan és mentálisan is, ott nincs holtpont. Bíztam benne, hogy azzal, hogy a tavalyi sérüléseken túl vagyok, most sikerül. Idén borzasztó nyugodt voltam, tudtam, hogy elvégeztem a feladatomat.
„Két éve csak ezt csinálom, a támogatóimnak nagyon hálás vagyok, amiért a szenvedélyem lehet a munkám” (Fotó: magánarchívum)
Szerinted mi az, ami miatt ennyire kevesen képesek teljesíteni az Ocean’s Sevent?
Az induláshoz az kell, hogy egy olyan szenvedésre ösztökélje magát valaki, ami nem biztos, hogy sikerülni fog. Ezt a nagy esélyű kudarcélményt nem szívesen éli át senki. Az emberekben ott a kétely, egy érzés, hogy „ezt nem lehetséges megcsinálni”, nehéz ezt a korlátot lerombolni. Nagyobb az esélye a bukásnak és a kudarcnak, mint a sikernek. Az embernek a legnagyobb ellensége önmaga, a felállított korlátokat nem merjük átlépni, és ez az ismeretlenből fakad. De úgy gondolom, hogy ameddig nem teszünk a célunk felé apró lépéseket, a kudarc felé haladunk.
Mi teszi különlegessé számodra a hosszútávú úszást?
Komoly személyiségfejlesztő, mert sok olyan dolgot meg kell csinálni, amit egyébként nem tennél. Ahová egy vörös szőnyegen el lehet jutni, azt lehet, hogy három nap múlva el fogod felejteni, de ha tudod, hogy valahova kőkemény küzdelmeken át jutottál el, az egy életen át benned marad. Ahová a saját küzdelmeid árán jutsz el, az érték. Az idei szezonomat a tavalyi csípés után intenzív osztályon kezdtem, olyan mélyről kellett felállnom, ami a lehető legértékesebbé tette az eddigi célkitűzéseim megvalósítását. Rengeteg mindent el lehet érni, az a kérdés, hogy mennyire akarod, mennyi mindent teszel meg érte.
Mesélj egy kicsit arról, mit élsz át, amikor partot érsz!
Nem igazán lehet szavakba önteni és megformázni, mert annyira komplex és összetett, de ha mégis muszáj, azt szoktam mondani, hogy jó megélni.
Talán valami ilyesmi lehet a szülés is, amikor abban a néhány másodpercben, amikor a baba megszületik, olyan érzelembomba éri az embert, amiben benne van az előtte lévő kilenc hónap összes szépsége, nehézsége, fájdalma, történése, öröme.
De ez csupán pár másodpercig tart. Utána visszazökkensz a valóságba, és újra érzed a fájdalmat és a fáradtságot. Ahhoz, hogy ezt a pár másodperces katarzist megismerje valaki, bizony nehéz és nagyon rögös utat kell bejárnia. Pont azért is csinálom végig a felkészülést és az úszást is, hogy azt a pár másodpercet meg tudjam élni. Szerencsére a pályám alatt többször is megadatott. De iszonyú jó dolog, és amikor túl vagy rajta, egy idő után újra vágysz rá, hogy újra érezd az ízét, hiába tudod, hogy rengeteg fájdalom és nehézség vezet odáig. És akkor az a pár másodperc kárpótol mindenért.
Adja magát a kérdés az Ocean’s Seven után: mi jöhet még? Vagy most pihensz, és majd kitalálod?
Az úgynevezett Triple Crown sorozatban 3 állomásból kettő megvan, a Catalina-csatorna és a La Manche-csatorna, már csak a Manhattan-szigetet kell körülúsznom. Ez nagyjából 50 kilométer, ez lesz a következő megmérettetésem. Nem igazán szoktam következő cél nélkül lenni. Hiszek benne, hogy a holnapi nap egy új lehetőség, sokkal jobb úgy felkelni, hogy az álmomért kelek fel, kaptam egy új napot, és kaptam egy új lehetőséget, hogy tegyek érte. Nem ülök ölbe tett kézzel, holnaptól ugyanúgy kell egy cél, ami visz előre.
