A mobilom minden reggel 6:30-kor jelez, ma mégis már 6:00-kor kipattantak a szemeim. Tekintetemmel a plafon egyenetlenségeit pásztáztam, felfedeztem egy pókhálót a sarokban, egy hajszálat a lepedőn, és egy mélyen szuszogó Istvánt a bal felemen. Oldalra fordultam, néztem a profilját, arcán a férfias szőrt, mindig komoly szemöldökét, maszkulin vonásait. Mellé bújtam, s ahogy mindig szoktam, belefúrtam orromat a nyakába, pontosan a fülcimpája alatti részre – és hagytam, hogy átjárjon bőre illatának kémiája. Ilyenkor elkezdek bódulni, néha szédülni, és testemen átrohan az érzés: Úristen, de imádom ezt a férfit!
Ma is pontosan ez történt, de az Úristen…-gondolatot egy pillantás követte, ami lába tövébe, a levegővételek ritmusára pulzáló farkára tévedt. Néztem bőre textúráját, az alatta futó aprócska ereket, a finom borostát… Aztán a pillanatok tört része alatt benedvesedtem, éreztem, ahogy a mélyben elindul a puncim lassú lüktetése, légzésem szaporára vált – és nem akartam mást, csak a számba venni.
Egy pillanatra a tudatom lerohanta az ösztönöket, jöttek a felkiáltójeles, kérdőjeles figyelmeztetések: Még alszik! Hagyd pihenni! Mi van, ha megijed? Mi van, ha nem kívánja? Aztán az ösztönök felülkerekedtek, jött a “Leszarom!” program, és a lágyékához kúsztam.
Finoman megnyaltam farka hegyét, majd mélyebbre csúsztam és elkezdtem nyalni a tövét… Nyögésén hallottam, valahol az ébredés és az álom határán járhat. Nem tudta beazonosítani, honnan jönnek a testérzetek, lábait mégis széttárta, farka mereven az egyenetlen plafon felé meredt, és mágnesként vonzotta a nyelvemet…
Folytatás a Kettőslátás blogon!
