Ha mégis bebiflázzuk a válás, a szakítás és a gyermekvédelem című részt, és elméletben felkészültünk a gyakorlati vizsgára, minden jó szándékunk ellenére is csak botrányosan és a lehető legtöbb léleksérüléssel tudjuk kimondani a végső istenhozzádot. A válás igazi gyászfolyamat, és minden egyes fázisán végig kell haladnunk. Akkor is, ha inog a palló alattunk, és hajszál híján lezuhanunk félúton, vagy visszafordulnánk gyáván, vacogva az egyedülléttől, a semmibe kapaszkodva.
A legtöbb problémát az okozza, ha a felek azt gondolják, az egymást összekötő kapcsolati szálak még mindig fényesek, egészségesek és eltéphetetlenek. Tipikusan nem látnak az orruknál tovább, és elzárkóznak minden leleplező és igazságra rávilágító kommunikációtól. Az arcukba borított tényfeltáró szavak akár egy jeges, zsibbasztó vödör víz, megbénítanak és harcképtelenné tesznek.
Bármelyik szülő is a fészekelhagyó, tudnia kell, hogy gyermekei számára az egykori fészekből ideiglenes, jelképes bunker lett, ahol túl lehet élni a háborús periódust, ami nem más csupán, mint rögtönzött, szedett-vetett menedék, ahová be lehet húzódni, míg véget nem ér a szülők egymás felé dobált sárháborúja. Az egyik szülő távozásával többé nem otthon már, hiány, űr, feldolgozatlan, érthetetlen fehér folt… A teljes cikket az Eszter élete blogon találod!
