nlc.hu
Mindennapok
Orvos-Tóth Noémi pszichológus: „Az életünk nem a gyerekkorunkkal kezdődik”

Orvos-Tóth Noémi pszichológus: „Az életünk nem a gyerekkorunkkal kezdődik”

Orvos-Tóth Noémi fő kutatási területe a generációk által átörökített traumák és fájdalmak működése és kezelése, erről ír Örökölt sors című könyvében is. De mik is ezek a traumák pontosan? A klinikai szakpszichológustól hamarosan előadást is hallhattok a Margó fesztivál nlc-s rendezvényén (Félnap a holnapért), október 12-én, a Várkert Bazárban.

Hogy látod, a mai szülők nemzedéke, az X és az Y generáció milyen traumákat kapott, és milyeneket ad át saját utódainak?

Rengeteg kapcsolati traumát, amelyek során elveszett a bizalom. Sokan nőttek fel úgy, hogy szeretet és gondoskodás helyett bántást kaptak, hogy alig figyeltek rájuk, vagy a szüleik feltételhez szabták a törődést. Ezek az alapélmények aztán elkísérték őket felnőtt kapcsolataikba is, és a szülői működésükben is megmutatkoznak. A szeretethiányban felnövő ember nehezen köteleződik el, fél a kötöttségtől, a másik érzelmi közelségétől, és általában sokkal több konfliktust él meg a kapcsolataiban. Akinek gyerekként nem tartották fontosnak az igényeit, amikor maga is szülővé válik, nehezebben hangolódik rá a saját gyerekére, nehezebben értelmezi az érzelmeit. Ezért fontos az önismeret, az, hogy mire szülői szerepbe kerülünk, rendbe tegyük a gyerekkori örökségünket, különben nagy eséllyel adjuk tovább ugyanazt. Úgy gondolom, a 20. század alapjaiban rombolta le az emberek ősbizalmát. Azt a hitet, hogy a világ jó. Hogy nem történhet túl rossz, de a jó legalábbis mindig felülírja.

Volt valaha ilyen hitünk?

Valamikor biztos volt egy boldog békeidő, de ez a 20. században elveszett, és ennek a gyerekeink is isszák a levét.

Hogyan lehet az egymásba vetett hitet újraépíteni?

Türelemmel. Sokszor előfordul, hogy párkapcsolati nehézségeken dolgozom valakivel, és egyszer csak kiderül, hogy gyerekként mást sem hallott az anyukájától vagy a nagymamájától, mint hogy „ne bízz senkiben”, vagy hogy „ha van eszed, nem mész férjhez”.  Ezek az utasítások vagy nagy életbölcsességek mélyen beíródnak egy gyerek világképébe, és felnőve anélkül formálják a sorsát, hogy tudatában lenne. Tudatos szinten próbálna ugyan kapcsolatot teremteni, de a tudattalanja ellene dolgozik ennek a vágynak. Ilyenkor elkezdjük felszínre hozni a mély hiedelmeket, megtudjuk, mit jelent neki a bizalom, hol volt az ő és a családja történetében bizalomvesztés, mit kezdett ezzel a család, van-e olyan személy, aki ezen túl tudott lépni, aki követendő példa lehet. Vagyis azon dolgozunk, hogy a bizalomvesztésből vissza lehessen építkezni.

Hogy látod a terápiáidban: mekkora előrelépést hozhat, ha egy problémát valaki megvizsgál az előző nemzedékek szempontjából is?

Churchillnek volt egy nagyon találó mondása: minél messzebbre nézel hátra, annál távolabbra látsz előre. Ez az önismeretben is igaz. Senki sem választható el a múltjától, és egyik generáció élete sem érthető meg a felmenők története nélkül. Mindaz, amin apáink, anyáink, nagyapáink, nagyanyáink keresztülmentek, hat a mi életükre is. Amikor valaki végre rádöbben, mennyi mindent hordoz a családi múltjából, a legtöbb esetben szinte kicserélődik.

Orvos Tóth Noémi (Fotó: Kaunitz Tamás)

Ez azt jelenti, hogy a transzgenerációs traumáink vizsgálata nélkül nem tudunk rendbe jönni önmagunkkal? Egy „pusztán” a gyerekkorig visszamenő terápia nem is lehet eredményes?

Az életünk nem a gyerekkorunkkal kezdődik. Hadd mondjak erre egy egyszerű példát. Ha a nagymamámat rettenetes fájdalom érte, amikor várandós volt az anyukámmal, akkor az a petesejt, amiből én lettem, már ott volt az anyukám testében, és „átitatódott” a negatív érzelmekkel, így ebből évtizedek múlva én is részesülök majd. Ezt az epigenetikai kutatások mára igazolták.

A felmenőink traumái, tragédiái bizony a mi életünkre is hatással vannak.

A sejtszintű öröklődés mellett ne feledkezzünk meg a kapcsolati minták átvételéről sem! Ezt is az előző generációktól kapjuk örökül. Ha olyan családban élünk, ahol bizalmatlan, konfliktusokkal terhelt, rideg az egymáshoz való viszony, akkor nekünk sem lesz egyszerű igazi intim közelséget teremteni sem a párunkkal, sem a gyermekeinkkel.  

Nem lehet, hogy a kapcsolatok eleve töredezettek, és az a természetük, hogy soha nem tökéletesek? Hogy hiába várunk a hosszan tartó teljességre?

Ha a teljességet a tökéletességtől várjuk, akkor nagy hibát követünk el. A kapcsolatok tökéletlenek, és ez így van rendjén. Mindennap újra egymásra kell hangolódnunk, vissza kell találnunk a másikhoz. A baj csak az, hogy fogalmunk sincs, hogyan kellene ezt tennünk. Tele vagyunk illuzórikus vágyakkal, miközben zéró kapcsolati tudással rendelkezünk, vagyis fogalmunk sincs, hogyan kellene jól csinálnunk. Sem önmagunkat nem értjük, sem a másikat, így aztán állandóan elcsúszunk egymás mellett. A házasságok persze régen sem az örök szerelemről szóltak, a különbség az, hogy anno nem is a boldogság intézményeként tekintettek rájuk, egyszerűen tudták, hogy ez van, és kevés az esély kilépni belőle. Ma mindig azt kérdezzük magunktól, „mi lett volna, ha…?” Hétmillió ember elérhető online, és mi folyamatosan az elszalasztott lehetőségek frusztrációjában élünk. Ez nem segíti az egymásra hangolódást.

Van erre mindenkinek érvényes megoldás? Van általános kulcsa a jó és boldog kapcsolatnak?

Röviden? Nincs. A boldogságot célul kitűzni eleve rossz irány. Sokkal jobban járunk, ha kidobjuk az idealizált elvárásainkat, és elkezdünk reálisan tekinteni az életünkre. Ehhez persze kell egy nagy adag tudatosság is, vagyis önismeret. Ez azt jelenti, hogy megértem azokat az automatizmusokat, amik az életemet irányítják, így lehetőségem nyílik a változtatásra. A párkapcsolatok természete az, hogy előszeretettel és könnyedén aktiválják a gyerekkori hiányainkat, vagyis évtizedekkel korábbi érzelmi reakciókat futtatnak le. Ha ezeket felismerjük, akkor sokkal konstruktívabban veszünk részt egy konfliktushelyzetben, kevésbé érezzük magunkat kiszolgáltatottnak és sérülékenynek. 

Sokan mondják, hogy a gyerekeink teljesen mások, mint mi voltunk. Ezt tényleg így volna? Van egy szakadék közöttünk?

Azt hiszem, most tényleg valami soha nem látott történésnek lehetünk a szemtanúi, ami a digitális technika fejlődésére vezethető vissza. Az okoseszközök miatt a gyerekeink érzelmi és idegrendszeri fejlődése az emberi történelem során először nagyon eltérő utat jár be, és sajnos könnyen előfordulhat, hogy bizonyos alapkészségeket – amik az offline világban szinte maguktól fejlődnek – nem fognak elsajátítani. Ilyenek például a kapcsolati készségek, mondjuk az, hogy hogyan közeledünk egymáshoz, hogyan kötünk barátságot,vagy hogyan fejlődik, bomlik ki egy szerelem. Ma minden gyorsan, késleltetés nélkül történik, a fiatalok nem tanulják meg elviselni a bizonytalanságból adódó frusztrációjukat. Az online világ uralma előtt ugyanis ha valami sérelem ért vagy elszomorított minket, szinte egészen biztosan nem tudtunk azonnal gyógyírt találni a problémáinkra, vagy azonnal kapcsolódni valakihez: az iskolától legalább a hazaútig egyedül voltunk, így ki kellett bírnunk a rossz érzéseinket. Ma kiesik ez az idő, hiszen mindenki huszonnégy órában elérhető: mindig akad valaki, akire rázúdíthatjuk a megdolgozatlan érzelmeinket. Ezt nevezik érzelmi inkontinenciának, ami egyfajta éretlenséget mutat. Az is érdekes, ahogy a mai gyerekek információfeldolgozási sebessége felgyorsult.

Az én apám még értett engem, maximum nem értett velem egyet. Ma a szülő szó szerint le van maradva a gyerekétől, mert fel sem fogja, így meg sem érti azokat az ingereket, amik a gyerekét érik.

A gyorsaság mellett azonban elveszni látszik a mélységi feldolgozás. Az ismeretek felszínesek, a valódi összefüggések így alig világosak a gyerekek számára.

Nemcsak a gyerekeink élnek a folyamatos online jelenlétben, hanem mi is. Mi is chaten ventillálunk folyton.

Igen, de az X-generációnak van emléke a net előtti életről. Tudja, hogy létezik egy másik világ is. A legnagyobb veszély talán a 2000-2005 után születetteket éri, mert nekik emlékük sincs arról, milyen nem folyamatosan online lenni. Ráadásul az idegrendszerünk működését súlyosan befolyásolják azok a „dopaminfröccsök”, amelyeket a digitális eszközök okoznak, és amelyek egy pillanat alatt függővé teszik a fiatal, éretlen idegrendszert. Mi még nagy akarással, küzdelemmel le tudjuk tenni a telefonunkat, de az a gyerek, aki már a virtuális világba született, sokkal nehezebben tud megválni tőle. Számára a valódi élet már nehezen kínál izgalmas élményeket.

Az ismeretek felszínesek, a valódi összefüggések így alig világosak a gyerekek számára (Fotó: iStock)

Mi a javaslatod? Mit csináljon ebben a helyzetben a szülői generáció magával, és mit a gyerekeivel?

Ez talán a 21. század legégetőbb kérdése, és sajnálom, hogy nem tudom két egyszerű mondatban megválaszolni. Sokakat érdekel, hogyan tudjuk megőrizni az emberi mivoltunkat, lelassulni, és visszavenni az irányítást az életünk felett, mert azt pillanatnyilag a digitális eszközök uralják. Nem látom a jó válaszokat, hiszen szinte lehetetlen kontrollálni az eszközhasználat idejét, mert a munkaidőnk is teljesen kicsúszott a keretek közül. Már nem kilenctől ötig dolgozunk, este tízkor is érkeznek e-mailek elvégzendő feladatokról, az állandó elérhetőség mellett pedig nehéz nemet mondani. Megszűnt az otthonok privátszféra-jellege: már nincs szűk család, mert jelen van az ausztrál rokon a vacsoraasztalnál, a gyerek osztálytársai Viberen, közben a tanár is üzen, a barátok, a nagyvilág hírei is állandóan ott nyüzsögnek. Mivel az ember „arra van kitalálva”, hogy a környezet ingereire reagáljon, természetes, hogy szorongani kezdünk, ha nem hallunk vagy olvasunk másról, mint földrengésekről, terrorról, gyilkosságokról.

Te hogy kezeled ezt? Tudod korlátozni az online jelenlétet?

Nagy erőfeszítések árán próbálom magamnak megengedni, hogy legyenek független időszakok az életemben, akár a napon belül is, amikor mindent kikapcsolok, és nem érdekel, ki ír rám. Rájöttem, ha én nem vigyázok magamra, más biztosan nem fog. A gyerekeinkkel is ezt kellene megértetni, hogy tudatosság nélkül nem lehet megúszni a 21. századot. Anélkül csak áldozattá válhatunk. Az a feladatunk, hogy megértsük az emberi lélek mozgatórugóit, és megtanuljunk nemet mondani akár a saját késztetéseinknek is, értve ezalatt akár a harmadik csokis croissant-t vagy a folyamatosan villogó chatalkalmazásokat.

A gyerekeket nagyon nehéz távol tartani a számítógéptől és a tablettől. Hogyan csináljuk mégis?

Lehet, hogy nem véletlen, hogy a Szilikonvölgy gurujai nem adnak a gyerekeiknek digitális eszközöket tizennégy éves korig. Ez azért sokat elmond a dolog természetéről. Vagyis ha lehet, késleltessük azt a kort, amikor a gyerek kezébe kerül egy okoseszköz.

Egy telefont profin kezelő csecsemő nem cuki, és nem egyedülállóan okos, hanem éppen a függőségét mélyíti el, és az idegrendszerét terheli túl.

Ne kínáljunk nekik túl korán mozgóképeket, mert a képi információ túl tud csordulni. A léleknek van egy kapacitása, ahogy a gyomrunknak is, és ha túlterheled, katasztrófa lesz a vége. Később pedig lehetőleg korlátozzuk az eszközök használati idejét.

Az iskola szerepét hogy látod ebben?

Az általános iskolák a legtöbb esetben mintha egy külön bolygón léteznének. Alig boldogulnak a mai élet realitásával, nincsenek válaszaik a problémákra, így vagy elfordulnak, vagy életidegen szabályozásokkal igyekeznek kezelni a helyzeteket. Az iskolákat mindenképpen közelebb kellene hozni a valósághoz, a légkört, a működésüket, az elvárási rendszerüket a mai korhoz igazítva. Ideje lenne például, hogy mindazt, amit egy gyerek élettani működéséről, idegrendszeri fejlődéséről, szükségleteiről tudunk, végre az oktatási rendszer is figyelembe vegye.

A digitális technikának azért van hasznos része is.

A kutatók véleménye ebben megoszlik. Van, aki azt mondja, hogy úgy, ahogy van, be kéne tiltani az egészet.

De ez irreális.

Igen, az, de én is szkeptikus vagyok, mert nagyon sok kárt okozott az életünkben, és van egy olyan generáció, amelyiknek az idegrendszeri és lelki érését már nagyban befolyásolta, csakhogy még nem nőttek fel, nem tudjuk, mi lesz velük. Érdekes még, hogy régebben azok a gyerekek minősültek elhanyagoltnak, akiktől távol volt a szülő, és ezért nem tudott figyelni rájuk. Ma pedig a szülők mellett is megélhető az elhanyagolás, hiszen bár az anya vagy apa otthon van, a telefonjukkal vannak elfoglalva. Vagyis ezek a gyerekek a szülő jelenlétében szenvednek el érzelmi elhanyagolást.

A transzgenerációs örökségen kívül írtál egy könyvet a narcizmusról is (Egy nárcisztikus hálójában), és úgy tűnik, ez egyre jelentősebb téma manapság. Többen lettek a narcisztikusok?

Valóban úgy tűnik, hogy a felfújt egók korában élünk. Az életünk manapság nem a „mi”-ről, hanem az „én”-ről szól. A narcisztikus embernek pedig éppen az megy nehezen, hogy „mi”-ben gondolkodjon. Neki ragyogó terep a közösségi média, és minden online platform, ahol valódi mélység nélkül lehet kapcsolódni.

Fotó: Kaunitz Tamás

Pedig látszólag chatben is nagyon mély kapcsolatot lehet kialakítani.

Ez egy illúzió. Az ember akkor tud ténylegesen kapcsolódni, ha érzi a másik jelenlétét, érzi az illatát, látja a mozdulatait, a mimikáját, hallja a hanghordozását. Hányszor előfordul, hogy a chaten megismert és vonzónak gondolt illető a valóságban egyáltalán nem szimpatikus, sőt kifejezetten ellenszenves! Valakit csak a hús-vér valóságában lehet igazán megismerni, a virtuális világ erre alkalmatlan. 

És mi lesz a narcisztikusokkal? Őket ki gyógyítja meg?

Legtöbb esetben a család kényszeríti a narcisztikust, hogy menjen el segítséget kérni. Maguktól ritkán kopogtatnak, hogy szeretnének meggyógyulni, és empatikusabbá válni, mert nem élik meg azt a szenvedést, ami a legfontosabb motorja egy terápiás munkának. Nem tudom, milyen lesz a világ évtizedek múlva, de az sem kizárt, hogy a jövőben narcisztikus, önző és önszerető emberek alkotják majd a társadalmat.

Ez azért elég rosszul hangzik. De közben nem lehet, hogy mostanában túlpszichologizáljuk az életet? Mindig mindenkit analizálunk: a pasinkat, a másik férjét, a barátnőnket.

Igen, szeretjük egymást analizálni és címkézni is. Sokat gondolkodunk és beszélgetünk a miértekről, aminek hátterében nagyrészt a saját bizonytalanságunk áll. Nem értjük sem önmagunkat, sem a másikat, a világban zajló folyamatokra pedig végképp nincs rálátásunk. A társadalmi keretek szétestek, nincsenek bombabiztos megoldókulcsaink, és kapaszkodóink is alig, amik segítenének a szorongásunk csökkentésében. Ilyenkor egy címke, amit a másik emberre ragasztunk, ideig-óráig még segíthet is, mert úgy érezzük, őt legalább megfejtettük.

A híres Pilinszky–Popper-párbeszédről, amikor Pilinszky arról beszél, hogy az életben a legnagyobb kérdésekre valójában csak az irgalom az egyetlen lehetséges gyógyír, ha jön egyáltalán, nem pedig egy terápia állítólagos megoldása, mit gondolsz?

Azt, hogy Pilinszkyvel értek egyet. Vannak megválaszolhatatlan kérdések, megoldhatatlan problémák és megúszhatatlan szenvedések. Amíg ezt nem fogadjuk el, addig nagyon gyötrelmes lesz az életünk. Manapság minden negatív érzést szeretnénk kitenni a világunkból, és elhitetjük magunkkal, hogy lehet szenvedés- és frusztrációmentesen élni. Közben pedig mi történik? Elmondhatatlanul szenvedünk, és hihetetlenül frusztrálódunk. Pedig rá kellene jönni, hogy az élet ezek nélkül nem úszható meg.

Gyere el a Margóra!

Túlélnek-e a párkapcsolatok? Túlélhetnek-e a túl erős nők? Modern gyereknek modern mesét? Létezik-e teljesen hulladékmentes élet? Ilyen és ehhez hasonló témákkal készül az nlc az idei Margó Irodalmi Fesztiválra 2019. október 12-én a Várkert Bazárban.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top