Sokáig élveztem is a helyzetemet. Csak mostanában sűrűsödnek a jelek. És ezek a jelek kezdik felborítani lelki egyensúlyomat. Elvált, egyedül élő, középkorú nő? Igen, ez volnék én. Mit zavar mégis? Hát nem teszek rá magasról, mit gondol rólam a világ? Ez az én életem! A kisördög meg rögtön súgja a fiktív párbeszédet: tudod, az Etelka, tudoood?, akinek se kutyája, se macskája!, tudod, még a lánya is elmenekült tőle Londonba! Hát én ezt kikérem magamnak! A lányom a kilátástalanság elől menekült, nem előlem! És ha akarnám, lehetne kutyám is, meg macskám is! Sőt macskám lesz is, mert imádom őket! Egyébként pedig azért élek egyedül, mert volt bátorságom rendbe tenni az életemet, és lezártam egy rossz házasságot. Mégis hány ember meri meglépni ezeket a dolgokat? Hány ember mer szembenézni az igazsággal? Csak semmi “mékáp”, mert az úgyis lehullik előbb-utóbb…
Azért a DE most is ott van. De miért éreztem magam ostobán és kellemetlenül, amikor az elvált kategóriát választottam? Lehet, hogy nem azért mozgatott meg bennem valamit, mert a külvilág fejével gondolkodtam? Lehet, hogy inkább nagyon is mélyre temetett érzés tört felszínre? Annyiszor kérdezték már tőlem: Etelka, nem vagy magányos? Etelka, miért nem ismerkedsz? Etelka, mindig csak a barátnőiddel vagy hajlandó programot szervezni, úgy nehéz lesz összeakadni a nagy Ő-vel! A nagy Ő? Na, ne nevettessenek! – erre csak ezt tudtam eddig válaszolni. Most viszont? Most viszont érthetetlen dolog történik velem. Ahogy rohanunk a hosszú esték idejébe, növekszik bennem az érzés. De jó lenne, ha várna rám valaki, amikor hazaérek! Igen ám, de képes vagyok megint elölről kezdeni mindent?… A teljes cikket Etelka blogján találod!
