A kertészduó

Laura most ébredezik; még kissé álmos, nagy kék szemekkel csodálkozik rám a rácsos kiságyból. A mama – Kováts Adél – máris nekilát az uzsonnakészítésnek. Amíg a kakaó, és nekünk a kávé, bögrébe kerül, néhány mondattal elintézzük a szakmát. Nem többel, hiszen a sűrű színházi évad épp a napokban ért véget; mostantól pedig szigorúan a kikapcsolódásé lesz a főszerep Adél életében. Megtudom, a nyárba ugyan még belefér egy filmforgatás is, de azért marad idő mindenre bőven: meghitt családi együttlétre, pihenésre, utazgatásra, és persze sok kerti szöszmötölésre.

Természetesen most is a kert szívébe telepszünk, az elágazó törzsű, hatalmas, árnyat adó diófa lombkoronája alá. Vadvirágos-terítős asztalra kerül az uzsonna; kényelmesen hátradőlünk a faléces kerti padon, és Laurával hallgatjuk „anyát”, aki most igazi mesébe kezd.
Legelső élményem nagymamám csapodi kertjéhez kötődik; két éves koromig nála laktunk, és később is ott töltöttem a nyarakat. Ahol másoknak a kertek alja volt, nekünk ott állt a házunk: csodálatos kilátás nyílt onnan a Kisalföld tágas mezőire, erdeire. Nagyon érdekes, hogy ez a fantasztikus falusi birtok milyen mély nyomokat hagyott bennem; a kilencvenes évek elején agykontroll tanfolyamra jártam, ahol a bizonyos alfa állapot szintjén a számomra ideális pihenőhelyet kellett elképzelni.

Nekem nem a tengerpart vagy a budai hegyek képe ugrott be, hanem még annyi évvel később is a gyerekkori kert kiülős terasza jutott eszembe a kerekes kúttal, a szőlőlugassal, és a két szépséges keleti tujával. Szerencsére ez a kert a mai napig is megvan – a szüleim lakják újra -, de magától értetődően sok minden megváltozott benne az elmúlt évtizedek alatt. Előbb kivágták az egyik tuját, aztán sorra került a másik is, és anyuék egy gyönyörű szaletlit csináltak a helyére. Én borzasztóan ragaszkodtam ehhez a fához, mindent elkövettem, hogy meggyőzzem őket, valahogy meg kéne menteni; de sajnos nem sikerült. Csak a telefonban merték megmondani nekem, mi lett a tuja sorsa. És képzeld, amikor meghallottam, hogy kivágták, elsírtam magam. Nem azért, mert megszűnt ezáltal az ideális pihenőhelyem – mert az megvan a fejemben -, hanem mert olyan elmondhatatlanul erős kötődésem volt ehhez a növényhez. Érdekes, most ehhez a diófához is ugyanúgy kötődöm már.





„Hamm! Egy falat Laurának, egy meg a cicának!”- így folytatódik az uzsonnáztatás, és a jelek szerint a hőségben a fekete cicus az éhesebb. Laura inkább figyeli, hogyan forog a magnó, és büszkén mutatja, hogy iszik üvegből „bubis” vizet. „Kocc!” – erre még koccintunk is egyet az ásványvízzel, aztán merengünk tovább a régi időkön.
Amikor annyi idős voltam, mint most Laura, már Sopronban éltem a szüleimmel – folytatja Kováts Adél. – Nemrégiben ott vendégszerepeltünk, és olyan jó volt az utcákat járva felidézni a régi emlékeket. A játszótér, az Erzsébet-kert, a Lővérek – gyerekkorom különböző szakaszának kedvenc színhelyei. Aztán a hétvégi kirándulások a Fertő-tónál, a tómalomnál – megannyi kellemes élmény. Ha az ember egy ilyen gyönyörű városban nő föl, ilyen fantasztikus természet közelségében, az kialakítja benne az igényt a hasonló értékek iránt, és meghatározza az egész életét. Hát igen, én ilyen szempontból alapvetően vidéki lány vagyok; ezért is jó, hogy annakidején a párommal rátaláltunk erre a helyre. Laktam én ezelőtt pesti bérházban, és társasházban is éltünk a Római-parton, de ott soha nem mentem le az emeletről a lakáshoz tartozó kis kertrészbe. Az valahogy nem volt az igazi! De itt – lassan nyolc éve már – tökéletesen érezzük magunkat.


A kertészduó – II. rész>>