Gondolom, mindenkinek van véleménye a kialakult helyzetről, nekem is megvan a sajátom, vannak félelmeim, de reménykedem. Sok mindent megéltem már (kórházzal végződő iskolai verekedést, fenyegetőző óvodavezetőt, gyerekkel ordibáló óvónőt, olyan történelem-kérdéssort, amely még nekem is nehézséget okozott, pedig jártas vagyok benne…) , és a többi három gyerekem révén ez a jövőben sem lesz másképp. Ez a poszt azonban nem a pártpolitikától átitatott közoktatásról szól, hanem arról, hogy mennyire nehéz jól dönteni, ha a gyerekünkről van szó, a szív és az ész viadaláról.
Korábban úgy gondoltam, hogy a legnagyobb váltás egy család életében, ha a féltve óvott gyermek elhagyja a családi fészket és bekerül élete első közösségébe, az óvodába (vagy a bölcsődébe, de erről nincs tapasztalatom). Most már tudom, hogy ez korántsem igaz. Az óvodából iskolába való kerülés sokkal nagyobb változás, és legalább ekkora váltás alsó tagozatból felsőbe menni. Minket legkevésbé az oviba kerülés viselt meg. Mindegyik gyerekünkkel jó előre megbeszéltünk – az ő szintjén –, hogy nagyjából mi vár rá, mire számíthat. Nagyon beszoktatásra sem volt szükség egyiknél sem, első naptól fogva egész napra ottmaradtak, és nem volt gond.
Mondhatjátok, hogy milyen jó nekünk, klassz, hogy ilyen könnyen ment minden…, pedig dehogy. Egy budai kerületben élünk, az intézményi ellátottságra nem lehet panasz, számos óvoda, iskola van elérhető közelségben. Számomra a nevelési/oktatási intézmények kiválasztásánál két döntő fontosságú szempont volt: a pedagógus személyisége és a logisztika minél könnyebb megvalósíthatósága. Sajnos, az első pontot Nagyfiú esetében már az óvodában elbuktam. Hiába gondoltam úgy, hogy jól választottam, a fiam nem jött ki az óvónőkkel, és ez 9 hónap alatt odáig fajult, hogy döntenem kellett: nagyon gyorsan találok egy másik óvodát Nagyfiúnak, vagy én foglalkozom vele otthon a továbbiakban (ekkorra már kétgyerekes édesanya voltam). Nevezhetjük a sors kezének, hogy ebben az időben a szomszédos kerület egyik óvodájában felszabadult három hely, és felvették Nagyfiút minden gond nélkül. Az előző óvodában hiperaktívnak, figyelemzavarosnak, gorombának, tiszteletlennek tartott gyerekem az új környezetben kivirult, áldott jó gyerek lett…, csak annyi kellett hozzá, hogy elfogadják a személyiségét, és SZERESSÉK. A többi gyerekemnél már nem volt kérdés, hogy melyik óvodába járjanak, azóta is ennek az intézménynek a kisszékeit koptatjuk. Életem legjobb döntése volt, hogy kivettem a másik óvodából Nagyfiút, hallgattam a megérzéseimre, és nem hagytam magam eltántorítani.
De a szülői megérzés néha bizony tévutakra vihet. Nagyfiú iskolai nyílt napján Négyes épp 5 hetes volt, így nem én mentem a bemutatkozó órákra, hanem Férj. Végigülte az összes órát és végül kiválasztotta azt a tanárt, aki szerinte a legjobban megfelelne Nagyfiúnak. A nyári hivatalos beiratkozáskor viszont már én mentem be a papírokkal a suliba, és akkor szembesültem azzal, kit is választott Férj osztályfőnöknek. Hazaérve, magamból kikelve támadtam rá az én mit sem sejtő páromra: “Hogy a bánatba választhattad azt a nőt Nagyfiúnak? Kiver tőle a hideg veríték!” Az élet azonban rám cáfolt, Nagyfiú imádta az osztályfőnökét, a legjobbat hozta ki belőle, szárnyalt a kezei alatt. Én továbbra sem tudtam megkedvelni, de be kellett látnom: itt nem én vagyok a fontos, hanem a gyerek. Szülőire, fogadóórára mindig Férj járt, ő mindig meg tudott mindent beszélni a tanerővel. Nagylány osztályfőnöke is ugyanő lett, de most már nyugodt szívvel bíztam rá a gyereket, tudtam, hogy jó kezekben van….
Folytatás a Kicsi A Rakás blogon!
