Sajnos én is hibáztam már, és szakítottam nem éppen korrekt módon, de tanultam a hibámból és igyekszem többé nem elkövetni. Vagyis inkább igyekszem a jövőben minél kevesebb kapcsolatomat az utolsó útjára kísérni… Nagyon kevés olyan felnőtt van, aki nem élt még meg egy szakítást sem, így azt hiszem, a többség érti, mire gondolok, amikor azt mondom, hogy ezt is tudni kell méltósággal viselni. Sokan csak a másikban keresik a hibát, és azt hiszik, ők mindent tökéletesen csináltak az egész kapcsolat során. Nem értik, hogy fajulhattak idáig a dolgok – pedig az esetek többségében, mint ahogy a kapcsolathoz, úgy a szakításhoz is két ember kell – S ha az elhagyott fél nem képes felfogni a megváltozott helyzetet, azzal sajnos képes elrontani az összes szép emléket, amit a másik őriz a közös múltjukról. A baráti társaságomban mostanság egyre több a szakítós történet – és őszinte döbbenettel figyelem\hallgatom, mit meg nem tesznek az emberek azért, hogy megnehezítsék a továbblépés folyamatát…
Vegyük például azt a helyzetet, amikor az elhagyott fél képtelen felfogni, hogy vége, és tovább kell lépnie, és természetesen jönnek az ígéretek, hogy ő márpedig megváltozik és mindent jóvátesz, jól csinál majd… De ne felejtsük el, hogy egyszer (vagy többször) már elrontotta. Hiába ígéri meg, hogy lehozza nekünk a legfényesebb csillagot az égről, ha később nem teszi meg. Nem azt mondom, hogy nem jöhet az ember életébe egy nagy pofon (legyen az mondjuk maga a szakítás), amitől megváltozik, és nem valósulhat meg ez ténylegesen, de az ígéretekkel sajnos nem megyünk semmire. Bizonyítani kell. Meg kell mutatni, hogy igen, képesek vagyunk változtatni, képesek vagyunk önmagunkért, vagy a másik félért úgy élni, hogy ne okozzunk fájdalmat neki…
Mi a helyzet a többi kellemetlen szituációval? A teljes cikket a Nyuszogások blogon találod!
