Húsz éve él Pesthidegkúton, a mozgássérültek lakótelepén Pusztafi László. Feleségével az elsők között költözött a mozgáskorlátozottaknak kialakított kényelmes otthonba. Pusztaiék lakása hatvan négyzetméter, mégis tágasnak látszik. Jó volt az építész, nyugtázom, ügyelt a részletekre.
Eleinte furcsa volt, hogy a környéken szinte minden üzletbe és középületbe be tudunk jutni mondja László. A főváros egészéről ugyanez a mai napig nem mondható el. Még azért is küzdenünk kell, hogy megállhassunk az autóval a számunkra kijelölt parkolóhelyeken. De én bizom benne, hogy lesz változás, ugyanis a plázákban már akadálytalanul tudunk közlekedni mosolyodik el, és a pillanat tört része alatt kigördül a konyhába, hogy üdítővel, aprósüteménnyel térjen vissza.
Tizenhét éves voltam. Az építőtáborban felborult velünk az autóbusz ugrik nagyot az időben. Három iskolatársam meghalt, nekem a gerincem sérült. Senki nem mondta meg, hogy többé nem fogok lábra állni. Magam jöttem rá, amikor hat hónap fekvés után a rehabilitációs osztályra kerültem. A székemmel gyorsan megbarátkoztam. Óriási volt újra közlekedni! Kimenni a folyosóra, onnan át az udvarra! De mivel a sok fekvéstől gyenge voltam, nehezen bírtam átemelni magam az ágyról a székbe, hát edzeni kezdtem. A kezemre kötöztettem két vastárcsát, azokat emelgettem, később pedig jöttek a valódi súlyzók, tíz-tizenöt kilósak. Fizikailag erősödtem, és fokozatosan visszanyertem az életkedvemet.
Nyolc hónappal később a szüleim hazavittek. Addigra átalakították a családi házat, a lépcsők helyén rámpa volt, a kád, a vécé mellett kapaszkodó. Az iskolát magántanulóként folytattam. Barátaim, tanáraim sokat segítettek. Lérettségiztem, de nem tanultam tovább. Akkor ez nem volt divat a sérültek körében.
Mivel tele volt energiával, beíratkozott egy tanfolyamra, az úgynevezett révészképzőbe, és kezdte látogatni a kórházakat. Sorstársaimba, a friss gerincsérültekbe próbáltam lelket önteni. A saját példámmal bizonyítva, hogy így is lehet, sőt érdemes élni. A szabadidőmben kosárlabdáztam, pingpongoztam, súlyt löktem. A balesetem után tíz évvel ismertem meg a feleségemet, Juditot, aki szintén asztaliteniszezett. Fiatalok voltunk, szerelmesek, boldogok, és ez a sporteredményeikben is megmutatkozott. Együtt jártunk edzésre, és három év után összeházasodtunk. Judit 1996-ban ezüstérmet nyert az atlantai paralimpián, én pedig a világranglistán a legjobb nyolc közé kerültem.
A felhőtlen időszaknak 2001 januárjában lett vége. Judit váratlanul rosszul lett, elveszítette eszméletét, és többé nem tért magához. Mivel túl hosszú időt töltöttem kórházban úgy döntöttem, itthon fogom ápolni. Tíz hónapig feküdt kómában, s én egy ápolónő segítségével mindvégig mellette voltam mondja László.
S hogy az asszony halála után talpra tudott állni, az rendkívüli akaraterejének köszönhető, no és a lakótelepen élő sorstársainak, akiktől rengeteg segítséget kapott.
Már újra tudok mosolyogni, és egy ideje ismét játszom mondja búcsúzásul.
