Hogyan kerültél kapcsolatba a kutyaszánozással?
Anyukám a ’80-as évek végén kezdett el kutyákkal foglalkozni, én 1992-ben születtem. Beléjük kapaszkodva tanultam meg járni, a kertben velük szaladgáltam. Velük aludtam, mikor a lakásban voltak. Csendes társat jelentettek. Megnyugvást, önzetlen szeretetet. A kedvenc „részem” a kutyák szeméből áradó imádat. Emellett mindig is szerettem a szánhúzásról szóló videókat, filmeket, könyveket, de közelebbről 2018-ban ismerkedtem meg a kutyaszánozással, mint sporttal. Részt vettem egy öt napon át tartó kutyaszános expedíción, ami megváltoztatta az egész életemet. Gyökerestől.
Milyen expedíció volt ez?
2018-ban voltam a Fjallraven Polaron ami egy szponzorált túra. Évente 24 ember vehet rajta részt, a világ minden tájáról. 12 ember jut be a legtöbb szavazatot összegyűjtve, 12-őt pedig a zsűri választ ki. Én a szavazatok alapján jutottam ki és képviseltem Közép- Európát 38110 szavazattal.
A Fjällräven Polar évek óta sokaknak vágyott kalandja szerte a világon. Az extrém körülmények között zajló kutyaszános túra célja, hogy a teljesen hétköznapi, amatőr résztvevők részére megmutassák, kiváló felszereléssel élvezhetővé lehet varázsolni a téli sátrazást, meg lehet tanulni túlélni és a kutyákkal együttműködve eljutni A-ból B-be. A résztvevők Norvégia és Svédország területén haladnak végig mintegy 300 km-en át kutyaszános 6 fős kutyacsapatokkal.
Hogy tudtál összegyűjteni ennyi szavazatot?
Karácsonyi vásárokban szórólapozva, saját készítésű sütikkel, és a kutyámmal győztem meg az embereket, hogy rám voksoljanak. Írtam minden létező médiában dolgozó ismerősömnek, kértem segítséget a külföldi barátaimtól. Mindent megtettem, hogy én juthassak ki. Mikor pedig felálltam a kutyaszánra, tudtam, hogy minden fáradtság megérte. Visszaemlékezve, talán sosem éreztem magam annyira elégedettnek, boldognak és motiváltnak.
Kiskorodban milyen célok eléréséről álmodtál?
Őszintén, színésznő szerettem volna lenni. Mindig is arra törekedtem, hogy egyvalamiben legyek nagyon jó és az emberek ismerjenek meg arról, hogy valamiben tehetséges vagyok. Nem akarok, nem akartam ismert lenni, inkább úgy a köztudatban élni, hogy valamit teljes odaadással csinálok, amire mások is felfigyelnek és motiválónak találnak.
Hogy jut eszébe valakinek ilyen fiatalon, hogy ilyen nagy kalandra vállalkozzon?
Akkoriban egy 18 négyzetméteres ablak nélküli irodában dolgoztam, nem igazán szerettem a munkám, beszippantott a mindennapi hajtás, a budapesti dugó, motiválatlan voltam nem szerettem a munkám. Tudtam, hogy kell valami, ami kicsit felráz, megváltoztat és kiragad a szürke hétköznapokból. Az egyetlen, folyamatosan jelen lévő hobbim és szerelmem gyerekkorom óta a kutyák iránti végtelen szeretetem volt. Tudtam, hogy ha valamibe belekezdek, ami velük kapcsolatos, akkor nem hibázhatok. Bíztam a megérzéseimben, és egyszer csak valóssággá váltak.
Nem volt benned félelem?
Persze, hogy volt! Rengetegen támogattak, de sajnos voltak olyanok is, akik azt gondolták, jobban tenném, ha a fenekemen maradnék és például gyereket szülnék. Talán nem is magától a túrától féltem, hanem tudat alatt tisztában voltam vele, hogy ez hatalmas változást fog hozni az életemben. Féltem attól, hogy miként fog rám hatni a túra. Féltem attól, hogy hogyan fogom majd tudni elmagyarázni azoknak, akik nem voltak ott velem, hogy mit is éreztem. A hideg, a kint alvás nem igazán félemlített meg, nem a fizikai határaimtól féltem, hanem a mentális határaimtól. Amit talán már az első nap átléptem, és tudtam, hogy amint hazaérek, minden meg fog változni.
Szerinted mi kellett hozzá, hogy el tudj indulni egy ilyen úton?
A legfontosabb számomra az volt, hogy tudtam: megkérdőjelezhetetlen a döntésem. Hogy igen, felmondok az irodában, elköltözöm a sarkkörre és kutyákkal fogok foglalkozni, mindegy, bárki bármit mond. Az első nap, amikor a túra után visszaültem az irodába, potyogtak a könnyeim és nem tudtam elmagyarázni a kolleganőmnek, miért sírok. Csak annyit tudtam mondani: „megfulladok”. Rövidesen utána megvettem az egy útra szóló repülőjegyemet Svédországba, a következő nap pedig felmondtam. Nyilván voltak olyanok, akik kevésbé örültek a döntésemnek, és nem értettek egyet, de tudtam, hogy csak a céltudatosságommal változtathatok és élhetek úgy, ahogy én szeretnék, és nem úgy, ahogy azt mások elvárják.
Szerencse kellett hozzá?
Szerencsének nem igazán mondanám, mert mindenért megdolgoztam. Nem igazán szeretem, mikor valaki szerencsésnek tart, hiszen az, hogy a sarkkörön élek, azt jelenti, hogy nem vagyok otthon karácsonykor, lekések születésnapokat és ha lefedettségem sincs, mert épp a vadonban vagyok, videóhívni sem tudok ezeken az eseményeken. Az, hogy itt és ahogy élek, az egyedül az én döntésem volt. A családom és a barátaim támogatása nélkül pedig nem hiszem, hogy elég erős lettem volna ahhoz, hogy a nagy lépést megtegyem. Tudtam: bárhol is legyek, ők mindig ott lesznek nekem.
Milyen típusú embernek írnád le magad?
Szerintem nem vagyok egy típus. Kitartó vagyok sok mindenben, de azokhoz a dolgokhoz, amihez egyáltalán nincs kedvem, hatalmas erőfeszítéseket kell tegyek. A humorérzékem az egyik olyan dolog, ami minden helyzetben jól jön, sokat tudok nevetni magamon, a saját kis hülyeségeimen. Jó barátnak tartom magam, a távolság ellenére próbálok mindent megtenni, hogy képben maradjak a barátaimmal történt eseményekben. Nagyon tudok szeretni. Sokan azt hiszik, szúrós vagyok, mint egy kaktusz (sokáig ez is volt a becenevem), mert néha csipkelődős a humorom, de ha valakit szeretek, akkor azt nagyon szeretem és kenyérre lehet kenni.
Most merre vagy, mivel foglalkozol?
Észak-Svédországban, a sarkkör felett, Kirunában élek és szánhúzó kutyákkal foglalkozom. Túrákat vezetek az ideérkező turistáknak a kutyáimmal, akik jelenleg több mint százan vannak. A lappföldi természetben kutyaszánozunk, ebédelünk a szabadban vagy motoros szánozunk. Abban reménykedem, hogy az ideérkezőknek legalább olyan emlékezetes élményt tudok adni a kutyáimmal együtt, amit én élhettem át pár évvel ezelőtt.
Mennyire esik ez egybe azzal, amivel tényleg szeretnél foglalkozni?
Teljesen egybeesik, imádom a kutyákat, és azt, hogy velük együttműködve dolgozom napi szinten. Bárhol is legyek az elkövetkezendő években, tudom, hogy kutyákkal – kutyákért való foglalkozásom lesz.
Mit gondolsz, mire van szüksége egy fiatalnak, hogy el tudja érni az álmait?
Megkérdőjelezhetetlenségre. Magabiztosságra. Arra, hogy nincs jó vagy rossz döntés: az a jó döntés, amit te akarsz. És az, ami szerintem nagyon sok ember életéből hiányzik: a természetközelség. Sajnos a városokban élve, ott közlekedve, minden gondolatunk hamar elterelődik és elvész. Meglátunk egy plakátot, elolvassuk. Felszáll valaki a metróra, megnézzük. Érkezik egy üzenetünk, elolvassuk, válaszolunk, és el is illant az a gondolat, ami lehet, hogy nagyon fontos lenne. Sosem állunk meg, nem gondolkodunk, nem vagyunk csendben és egyedül a gondolatainkkal, ami félelmetes, ezért sokan sajnos nem is mernek. A céljaink elérése – legyen az bármi – saját magunk megismerésével és a magunkkal szembeni őszinteséggel kezdődik.
Mi a következő célállomás az életedben?
Szeretnék hazaköltözni és a családi vállalkozásunkat egyengetni, otthon egy organikus állateledellel foglakozó boltunk van a Dembinszky utcában. Ugyanakkor a kutyaszánozást sosem szeretném igazán elengedni, így évente egyszer 1-1,5 hónapra visszajövök majd Kirunába és a saját, privát túráimat fogom vezetni, azoknak, akik engem szeretnének majd túravezetőnek.
Sokan követnek a közösségi oldaladon. Sokan irigyelnek?
Gyakran olvasom a kommentekben: „Kitty, te olyan szerencsés vagy, bárcsak élhetnék én is így!”, sok hasonló üzenetet kapok és ezek nagyon hízelgő bókok. Tényleg minden percét imádom annak az életnek, amit élek, és semmit sem csinálnék másképp, nagyon szeretem a munkám. Ugyanakkor senkinek nem szabadna túlromantizálni és idealizálni a sarkköri életemet abból a pár insta sztoriból, posztból, amit látnak tőlem. Hosszú, fárasztó napjaim vannak néha -20-30°C hidegben, sötétben. 110 kutyát látok el minden nap, cipelem a nehéz, kajával teli vödröket, lapátolok havat, kapok el szánokat, amikről lepottyannak a turisták. Jelenleg most is több tucat kék-lila foltom van, fáj a derekam és a vállam is. Így, a húszas éveim végén is még mindig megkérdőjelezem magam, hogy hova is tart az életem és például, hogy vajon lesz-e valaha normális kapcsolatom. Plusz, küzdök némi önértékelési problémával is. Nem beszélve arról, hogy távol vagyok a szeretteimtől, barátaimtól. Minden egyes „szerencsés vagy”, „tökéletes munkád, életed van” kommentet nagyon köszönök és értékelem, de tiszta szívemből kívánom, hogy ahelyett, hogy az én életemet szeretnék, szeressék a sajátjukat és legyenek benne boldogok. Ha pedig nem azok, változtassanak!
Téged ki inspirál?
Édesanyám a példaképem. Inspirálónak pedig a legközelebbi barátaimat tartom, akik az évek során a kis terveikből, céljaikból valóságot teremtettek, én pedig végig követhettem a történetüket, segítettem a nehézségeik megoldásában és osztoztam örömükben. Talán az egyik legfontosabb számomra az, hogy tudom: jó emberek vesznek körül, akiknek a kezét sosem engedném el, és ők sem az enyémet.
