A történet 1992 karácsonyán kezdődött. A Pálinkás család – házbeli barátaik gyermekeivel – ebben az évben mutatta be a “családi színpadon” Oscar Wilde: Boldog Herceg művét. Az előadás helyszínéül lakásuk egybenyitott két szobája szolgált. A feleség írta a “forgatókönyvet”, az édesapa és a gyerekek készítették a díszleteket, a szereplők is nagyobb részt maguk voltak. Az első előadásra meghívták a nagyszülőket és néhány szomszédot is.
 |
Házi kamarazenélés – nemcsak Adventkor |
Az azóta a hagyománnyá vált színjátszás kinőtte a Pálinkás család lakásának kereteit. Sok éve már a Ferencvárosi Művelődési Ház ad otthont az előadásoknak, amelyekben rendszeresen tíz-tizenkét család összesen több mint harminc gyermeke vesz részt. A zenei betétekkel gazdagított előadások nagy népszerűségnek örvendenek. Akad olyan család is, amely már régen elköltözött, de az előadásra visszajár. Néha ismeretlenek is érdeklődnek telefonon, hol lehet beszerezni az előadások szövegkönyvét… Mint Orsolya asszony, az “ötletgazda” és a darabok “forgatókönyvírója” elmondta, a kiválasztott nemes irodalmi anyagot a maguk lehetőségeihez igazítják, hogy a szerepek “testre szabottak” legyenek a gyerekek számára. Mert elsődleges szempont, hogy bármilyen kis szerepet játsszék is el valaki, az a fontos, hogy érezze: az ő közreműködése nélkülözhetetlen az egész közösség szempontjából. Idén december 22-én délután öt órakor Erich Kästner: A repülő osztály című művét adják elő a Ferencvárosi Művelődési Házban.
A 164 lakásos társasházban nem ez az egyetlen közösségi program. Tíz család tagjai sűrűn összejárnak: farsangi bál, nagycsütörtöki virrasztás, kézműves vásár, adventi koszorúk készítése az idősebb lakóknak, nyári kirándulás, szelektív hulladékgyűjtés, jótékony akciók, házi kamarazenélés és hétvégi focizás mindez alkalom az együttlétre, mert együtt lenni jó. S hogy mi a titkuk? Orsolya asszony szerényen válaszol: Minden szülő örül, ha látja, hogy a gyereke jóra törekvő emberek közösségében nő fel. Pálinkás László ehhez hozzáfűzi: A szeretet nem abból áll, hogy beszélünk a szeretetről. Azt meg is kell valósítani.
Pedig a megvalósítás a kilencgyermekes Pálinkás családnak nem lehet
 |
Mikulás ünnepség |
könnyű. László kazánfűtőként dolgozik a Heim Pál Kórházban, felesége, Orsolya asszony pedig tanítónő, aki jelenleg gyesen van. De nem panaszkodnak. Olyan emberek közösségében élnek, ahol senki nem maradhat magára ilyen-olyan gondjával, problémájával. Talán éppen erről van szó. Hogy a körülmények nem gyűrik maguk alá a segítő szándékot. Hogy – mindennek ellenére – lehetséges beindítani és fenntartani azt, ami életet ad egy emberi közösségnek. És a szeretet terjed. Mert a gyertya, amely tovább adja a fényét, nem szegényebb, hanem maga is gazdagabb lesz ezáltal.
Természetesen a Nagyvárad téri társasház lakói különbözőképpen veszik ki részüket a közösségi életből. Van olyan család, amelyből csak az egyik gyerek van ott az adventi gyertyagyújtáson a többiek világnézeti okokból távol maradnak. Részt vesznek minden egyéb közös megmozdulásban – diszkréten visszahúzódnak viszont a vallásos programoktól. A többiek pedig tapintattal veszik ezt tudomásul. László úgy véli: ha valaki megkérdezi őket, hogy honnan merítenek erőt, szívesen válaszolnak. De nem erőltetnek semmit…. Orsolya hozzáfűzi: ők csak azt szeretnék, hogy legyen egy közösség, ahol mindenki talál valami értelmes célt magának. Tény, hogy egy kilencgyermekes házaspár aktivitásának köszönhetően ez a kis közösség nagyon jól működik.
 |
Adventi színházi előadás |
A társasházban lakó gyerekek angyaljárásnak nevezték el a következő adventi szokást. A karácsonyt megelőző négy vasárnapon valamelyiküknél összegyűlve közösen gyújtanak gyertyát. Az első alkalommal egy pásztorkucsmából minden jelenlévő kihúz egy kis cédulát: rajta egy név, azé, akire négy héten át mindennap gondolni fognak. És mindennap adnak neki valami apróságot: egy szaloncukrot, egy szép idézetet, egy személyre szóló jó tanácsot. Esténként, mikor már alszik a ház, papucsban, otthoni ruhára kapott kabátban sokan indulnak útnak, hogy elhelyezzék a maguk kis ajándékát az ajtókra kitett alkalmi postaládácskákban. Olykor összefutnak a körfolyosón, kabátjuk angyalszárnya összeér, váltanak néhány szót, aztán ki-ki megy a maga útján tovább. Jól tudják, nem angyalok ők, legfeljebb a jóság gyarló követei. Örömhírnökök egy szomorodó világban.
