Minden adventi vasárnapon elhagy minket egy angyal?

Soma Mamagésa ünnepi különvéleménye

Meghatározó jelentőséget tulajdonítok az ünnepeknek. A VALÓDI ünnepeknek. Márpedig minden korban és kultúrában a tavaszi–őszi napforduló és nyári–téli napéjegyenlőség voltak a körforgás legmeghatározóbb kiszögellései. Az ünnepek a természettel való összehangolódásban is segítenek. Egyfajta lehetőség az „együttműködésre”, alázatra, ráhangolódásra, megérezni azt, hogy milyen az egész parányi részeként hordozni magunkban mindazt, ami az egészben is benne van. Az évek folyamán egyre érzékenyebbé váltam (és úgy érzem, ez fokozódik) az energiákra. Az emberekére, helyszínekére, eszmékére stb. A téli napéjegyenlőség közeledte (az adventi hetek) számomra különösen érzékenyítő időszak.

(A szellemtudomány azt állítja, hogy ilyenkor minden adventi vasárnapon elhagy minket egy angyal, hogy ebben az időszakban egyedül álljunk helyet az igazságosságban, türelemben, mértékletességben és bölcsességben. Ezt én nem tudom, de nagyon örültem annak a „véletlennek”, hogy advent első vasárnapján épp egy Angéla nevű lánytól kaptam ajándékba hálából egy angyalkát…) Szóval minden szinten készülök a karácsonyra. És évről évre egyre inkább úgy élem meg, hogy míg a húsvét előtti időszak főként a test tisztulásáról szól, az adventi időszak a sötét órák növekedésével épp a lelki tisztulást segíti.

Szellemi és lelki szinten ezen dolgozom, hogy tudatosan szembenézzek a bennem levő sötétséggel (harag, irigység, egózás, mértéktelenség, türelmetlenség stb…) Gyakorta bekerül elmélkedéseimbe a kérdés, hogy mit is jelent számomra (aki nem vagyok vallásos, „csak” hívő) a keresztény liturgia, sőt maga Jézus, és mindaz, ami a keresztény hithez kapcsolható? Ez a szellemi és lelki munka igen sok érzelmet is fölhoz bennem, úgy saját magammal, mint másokkal szemben. Igen sok könyv van a szeretetről, olvastam is párat, mégsem gondolom, hogy eleget tudok róla.
Viszont érzem, hogy sok szeretet van bennem, és nemcsak érzem, hanem élem is. Ebben nem érzem az ünnep jelentőségét, nem szeretek többet és „jobban” karácsonykor, legfeljebb tudatosabban filozofálok rajta, róla… És igen, a szeretet tettekben is megnyilvánul, a fizikai szinten.
Alapvetően imádok adni. Néha úgy érzem ( bocsánat a szerénytelenségért…) én magam vagyok a bőség. (A környezetem ezt tudja és érzékeli folyamatosan.) És jókor, jó helyen, jó időben adni… mmm… dupla adás! (A mohóságom – amin jó ideje dolgozom – ebben is kitágul…) Már elkezdtem a gyűjtést, és karácsony előtt több borsodi települést meglátogatok, ahol megígértem, hogy addig elviszem és megcsinálom a meditációs CD-met is. A barátoknak, rokonoknak való ajándékokra való ráfókuszálást már november közepén elkezdtem.
Ez azt jelenti, hogy jöttömben-mentemben rányitom a szemem a tárgyakra, hagyom, hogy behívjanak, hogy meglássam, ki minek örülne. Nem szeretem az utolsó pillanatokra hagyást, jobb, ha van idő a gyűjtögetésre.

Tizenéve mindig nálunk vannak a családi vacsorák, ebédek. Szülők, nagyszülők, testvérek, nálunk én vagyok a központ, a „begyűjtő”. – Megint csak a mohóságom… – őrületes etetések, hatalmas terülj-terülj asztalkám, bőségtál, amit egyedül főzök. (Erre szoktam viccesen mondani, hogy „az a szerencsém, hogy nem látszik rajtam, hogy szeretek enni.”)

De úgy jó igazából ünnepelni, amikor van mit. Amikor valóban mertem szembesülni a sötét éjszakákon a saját sötétségemmel, hogy aztán ünnepelhessem szeretteimmel a fordulópontot, az egyre több fényt.