„Nemcsak azért tartom ezt számon különleges ünneplésként, mert nem itthon voltam, hanem mert akkor láttam életemben először igazi, tiszta, egyméteres havat, és mert rendkívül aktívan teltek azok a napok – meséli Laci. – Amikor odaértem, közölték, hogy síelni megyünk, de tudni kell, hogy én akkoriban lécet közelről még nem nagyon láttam. De nem akartam csődöt mondani, így mondtam, hogy: síelés? Persze, megy az nekem. Azonban már akkor a túra végén tartottam volna szívem szerint, loholtam, mire a sok felszereléssel a dombra értünk. Akkor kaptam egy jó tanácsot: azt mondták, ne aggódjak, induljak el, és ha nagyon gyorsan csúsznék, üljek le. Hát, mondanom sem kell, hogy az első kanyar után majd egy órát ültem a hóba, mire a boldogan síelő norvég átmeneti rokonaim megtalálták a nagy fehérségből kikandikáló, sapkás, átfagyott alakot” – emlékszik nevetve Laci.
