Mikor állt be a halál, dokikám?

Mert ugye, ezt is lehet szépen. Ha betartjuk a régi szabályt, miszerint „Helyszínelők közben nem vacsorázunk”, akkor igenis jól szórakozhatunk, ott az a „biztonságos borzongás”, a voyeur izgalma, amikor tiltott, ismeretlen helyeket fedezünk fel.

Az osztódással szaporodó Helyszínelők (Las Vegas, Miami, New York) élen jár a naturalizmusban, mindezt pedig egy teljesen újszerű, technológiai-tudományos köntösben teszi. A sérülést nem statikusan mutogatja: a kamera hirtelen ezerszeres nagyításra vált, és a nyílt seb bámulása helyett a digitális trükköknek köszönhetően már ott is úszkálunk a vörösvértestek között, balról integet a méreg gyilkos molekulája, jobbra gonoszkodik a befúródott idegen test, vagy premier plánban szemlélhetjük, hogyan állt le a szív, sérült meg a lép. Titokzatos, véres-mocskos miazma helyett az emberi szervezet egy funkcionálisan összerakott géppé válik, ahol a komor tudósok azt nyomozzák, mi is okozta az üzemzavart. Talán nem csak én emlékszem az Egyszer volt, hol nem volt… az élet című, kitűnő francia ismeretterjesztő rajzfilmre – na, ez kicsit annak a felnőttverziója.

Helyszínelők (Las Vegas)

Más okokból véresek a kórházsorozatok. A Vészhelyzetben két-három részenként dramaturgiailag megkövetelt egy-egy véresebb sérülés vagy egy műtétközeli kép. Brinkmann professzor még a távgyógyításban utazott: általában a kórterem ajtajából megmondta, hogy mi a baja a páciensnek, és a betegek haláláról is csupán abból értesülhettünk, hogy Hildegard főnővér újrahúzatta a kórteremben az ágyneműt.

Vészhelyzet

Ez azonban egy pörgős sürgősségi osztály bemutatásánál nem működik. Ha életszerű kórházsorozatot akarunk forgatni, akkor igenis kell a tetőfedő, aki egy rossz lépés következtében karóba húzta magát az építkezésen, kellenek a fúvószenekar idétlen ruhába öltözött tagjai, akik alatt leszakadt a színpad, kell a bolond nagyi, aki vasalón akart szalonnát sütni. Ezek mind-mind beesnek a sürgősségi osztályra, véresen, kormosan, üvöltve, és attól lesz héroszok csapata az egyébként esendő orvosokból álló brigád, hogy mindegyiküket gyorsan és szakszerűen ellátják. A Fekete-erdő Klinikán talán soha egyetlen kikeményített fehér köpenyre se pöttyent vércsepp. Rengeteget ültek Frau Schmidt és Herr Klein ágya mellett, a páciensek kezét simogatva, de egyszer sem került elő a csontfűrész vagy a bordaterpesz. Szép 19. századi csendélet a tudós doktorról, a „nadrágos emberről”, aki köztiszteletben álló, kiegyensúlyozott tagja a társadalomnak – egy mai orvos a sürgősségin azonban ilyesmivel pöntyög a legkevesebbet. Szúr, vág, kötöz, miközben folyik a vér. Így őszinte.

Dexter

Igazi, új minőséget azonban a műfaj legbrutálisabb, ugyanakkor legellentmondásosabb szereplője, Dexter hozott. Akik esetleg nem ismernék: a sorozat egy rendőrségi vérnyomelemzőről szól, aki napközben törvénytisztelő állampolgárként, a rend őrzőjeként bűncselekmények helyszínein gyűjti, majd a rendőrségi laborban elemzi a vérnyomokat, melyeket a nyomozás során a bizonyítási eljáráshoz felhasználnak. Éjszaka viszont sötét ruhát ölt, és sorozatgyilkosként vadászik az áldozataira: azokra a gyilkosokra, akiket hivatalos úton, a bírósági eljárás során nem sikerült megbüntetni. Ő viszont elrabolja, megöli és (szakmai tudásának köszönhetően) nyom nélkül eltünteti őket.

A Dexter két szempontból is újdonságot hozott, teljesen megújítva a tévésorozatok képi világát (nem említve most azt a legalább annyira érdekes kérdést, amikor a néző morális dilemma elé kerül: szimpatizálhat-e egy sorozatgyilkossal?). A főhős nappali munkája során már befejezett bűncselekményekkel találkozik, a gyilkosságok helyszínén sajátos eszközökkel próbálja meg rekonstruálni a történteket. Nem egy belsőépítészt és dizájnert ihletett már meg ez a különleges világ: stilizált vérnyomokkal pettyezett ülőgarnitúrák, vértócsában végződő asztallábak, illetve a vér fröccsenési irányát jelezni hivatott vörös fonalak díszítő jellegű felhasználása mutatja, mennyire erős jelképekkel és motívumokkal dolgozik a sorozat.

Dexter éjszakai énje a brutálisabb, itt kellett a sorozat készítőinek a leginkább egyensúlyozniuk, hogy mindent megmutassanak, amit fontosnak tartanak, de mégse csússzon a dolog a Fűrész-filmek fémjelezte öncélú olcsó horrorba. A végeredmény megdöbbentő lett: a natúr részletek olyan fényt, olyan körítést kaptak, mint a legpuccosabb elit hentesbolt főpultja, az egész inkább tűnik műalkotásnak vagy prémiumtermék-bemutatónak, steril, kisminkelt, bevilágított videoklipnek, mint borzasztó trancsírnak. Igen, indokolt a piros karika a sarokban. Igen, csak késő este menjen a tévében. De egyébként gyönyörű!

Ha álszentek vagyunk, akkor a fentieket színpadias felháborodással lökjük vissza, egyként letagadva, hogy a pornótól a K–1 bajnokságokig igenis tömegek kíváncsiak az esti mesétől igencsak eltérő műfaji tévéműsorokra (és akkor most nem mélázok el a Grimm testvérek véres meséin, melyek a Dextert is bármikor kenterbe verik). Az igazság azonban az, hogy a maga helyén és idejében nagyon is szeretjük a véres-darabolós műfajt – főleg ha innovatív, igényes, és a naturalizmus nem cél, csupán eszköz a szórakoztatásban.