A fentieket nem én állítom, hanem a Miss America 2009-es versenykiírása, illetve a verseny 1987-es győztese, Kellye Cash. Utóbbi meglepő őszinteséggel vall „kedvcsinálóként” arról, hogy ő maga zongorázott, de nem olyan jól, hogy zenei ösztöndíjat kapjon, sportolt, de az sem volt elég az egyetemhez, és nem volt elég okos ahhoz sem, hogy tanulmányi ösztöndíjat kapjon.
Így hát elment a Miss America-választásra, mert azt megnyerve lehetőséget kapott az egyetemi ösztöndíjra. Nyilván arról is érdemes lenne vitatkozni, hogy egy egyetemi ösztöndíjnak hogy lehet kritériuma a szépség (és nem – mondjuk – az ész, melyben az idézett Miss America saját bevallása szerint sem bővelkedik), de maga a verseny önmagában is van annyira érdekes, hogy górcső alá vegyük.
Előbb azonban mély bocsánatkéréssel tartozom Fásy Ádámnak. Igen, ez kikerülhetetlen, ugyanis idáig én is azt hittem, hogy csak nálunk ciki és gagyi és béna ez a műfaj. Nem, szó sincs róla, ha ugyanis felállítunk egy USA : Magyarország aránypárt, akkor ott a megfelelő szorzókkal igenis helytáll Sláger Tibó és Bunyós Pityu kebelbarátja. Nálunk a versenyző hölgyek továbbra is az autószerelő műhelyek falára kiragasztott, 1982-es Füles magazinok címlaplányaira meg a még korábban kiadott, cicis kártyanaptárak szereplőire, míg a tengerentúli leányok változatlanul a Beverly Hills 90210 mellékszereplőire hajaznak.
 |
| Anna Perry |
Az első, ami azonnal szembetűnik, hogy ezek olyan… olyan csempearcú lányok. Régről ismert tény, hogy a Photoshop egészségtelen mértékű használata függőséget okoz: itt is egy ilyen túlmozgásos szaki vette kezelésbe a hölgyek fotóit, és tokától bokáig olyan simára retusálta őket, mint a csempe a fürdőszobában. Személyes kedvencem az indulók közül Anna Perry fényképe, itt úgy meglódult a retus, hogy végül már a hölgy orrából is alig maradt valami. Nagy, összefüggő, homogén bőrfelület, itt-ott elszórva rajta egy száj, két szem, egyebek. Sehol egy nevetőránc, egy anyajegy, semmi domborzat, semmi textúra.
Aztán az is biztos, hogy ezeknek a lányoknak fotózás közben valami nagyon fájt. Szögbe léptek, hascsikarás, vagy csupán a tény, hogy itt kell billegetniük magukat az ösztöndíjért… ki tudja. Egy biztos, ilyen fájdalmas műmosolyokat már rég láttam – talán a már említett Fásy Ádám hölgykoszorúja szokott hasonlókat produkálni, mikor hétvégén a Napkeltében Verebes István körbeszuszogja őket. Nyilván Amerikában is előfordul, hogy a szépségkirálynőnek muszáj a fontos fotelben ülő, kövér nyugdíjasokkal bájolognia – más kérdés, hogy eleve nem kötelező szépségversenyen indulni.
Meg egyébként is, nem elképesztően divatjamúlt történet már ez az egész? 2009-ben valóban olyan nagy dolog, hogy fürdőruhás lányokat láthatunk a tévében? Hiszen itt és most a kedves olvasó, ha úgy dönt (ne tegye!), bármikor átklikkelhet százezernyi olyan oldalra, ahol fotók és videók tömege dokumentálja az udvarlás kezdeti fázisától a családalapítás technikai részleteiig a különböző két- vagy akár többszereplős párkapcsolatok történetét. Hol vannak ezek a bikinis lányok az ingerküszöbtől? Vagy ez valami emelkedett, művészi dolog? De akkor meg miért van mégis olyan érzése az embernek, hogy a kiskunmajsai Strand Szépe 2009-es középdöntőinek indulóit szemléli éppen?
És csak nem bírom ki, az indulók adatlapjait végigpörgetve mégis meg kell kérdeznem: most akkor mi is ez tulajdonképpen? A lányok egy része persze a médiában szeretne dolgozni (hm, itthonról ez ismerős, nem?), de van köztük, aki a zene gyógyító erejét akarja átadni, mások reklámügynökséget vezetnének vagy tinédzserek mentálhigiénés problémáival foglalkoznának. Higgyük el egy pillanatra, hogy mindez nem az obligát „…és világbékét!” fordulat szofisztikált változata, hanem valóban komolyan gondolják – és akkor meg nem mindegy, hogy JÓL NÉZNEK-E KI? Most komolyan, képzeljük el, amint – mondjuk – az alaszkai jelölt, Stephany Jeffers beszámol a zsűrinek arról, hogy ő bizony növénytani kutató szeretne lenni, ilyen genetikai tanulmányokat meg olyan botanikai kísérleteket szeretne folytatni, és ehhez segítené hozzá az ösztöndíj. A zsűri csendben végighallgatja, majd az elnök előrehajol, megigazítja a fejtetőn átvetett maradék hajtincsét, orráról kövér izzadságcsepp hull a jelentkezési lapra, és izgalomtól rekedt hangon megszólal:
– Oké-oké, ez mind szép és jó, de most vetkőzz, baba, hadd lássam a combodat! Husi-husi!
És ha – mondjuk – még a mellbősége is megfelelő, akkor megspendírozzák neki azt az ösztöndíjat.
Van egyébként egy (sajnos bizonyíthatatlan) gyanúm. A Miss America versenyeket 1921 óta rendezik meg – egy évvel azt követően indult, hogy az amerikai nők választójogot nyertek. Szerintem ez a verseny bosszú vagy elkésett hímsoviniszta ellenérv akart lenni.
