A hír szerint: Éhező gyermekek mindenhol élnek
A gyermekszegénység elleni fellépésre hívták fel a parlamenti képviselők figyelmét a gyermekekkel nap mint nap foglalkozó szakemberek, akik munkájuk során mind gyakrabban szembesülnek az egyre aggasztóbb mértéket öltő problémával. A kezdeményezést elindító szakértők szerint éhező, nélkülöző gyermekekkel ma már az egész országban lehet találkozni.
Különvélemény Karafiáth Orsolyától
Természetesen már kisgyermekként szembesülnöm kellett azzal, hogy léteznek szegények. Általános iskola harmadikban osztálytársam, Jutka – aki mellé senki nem akart ülni, mert általában büdös volt, meg elkunyerálta az uzsonnánkat, hogy cserébe tőle kapjuk el a tetveket –, kimaradt az iskolából. Ahogy az szokás volt, Julika néni osztályfőnöki órán próbálta elmagyarázni, mi az oka annak, hogy Jutka olyan, amilyen, és hogy felkészítsen minket arra, hogyan viselkedjünk, ha visszatér. Huszonöt értetlen gyerekszempár pislogott az amúgy is könnyen megrendíthető Julika nénire, és úgy hallgattunk, mint akik egy fura, igencsak bizarr mese jó végét keresik. Megtudtuk, hogy Jutkának nincsen apukája (amikor én gyerek voltam, még az is iszonyú hír volt, hogy valakinek elváltak a szülei), hogy a mamája takarításból próbálja eltartani – ötüket. Ami elég nehéz amúgy is, hát még úgy, ha ez a mama bizony a kevert italok rabja, és nemigen törődik azzal, hogy a kicsik mit esznek-isznak, mit öltenek magukra. És hogy bizony nem Jutka az egyetlen, nincs mindenkinek olyan jó dolga, mint nekünk, és hogy a szüleinkkel is beszélni fog, segítsük ki Jutka családját. Én ezt – a segítséget – igen jó ötletnek tartottam. Este megkérdeztem a szüleimet, hogy szerintük, ha Magyarország lakossága tízmillió, akkor miért nem lehet azt csinálni, hogy mindenkivel kötelezően adatunk havi tíz forintot, amit ezeknek az embereknek szétosztunk aztán. (A naplómból tudom, hogy az én akkori zsebpénzem ötszázhúsz forint volt…) Anya erre azt mondta, hogy kezdjem én, adjak Jutkának tíz forintot. Azt feleltem, hogy az én ötletem szerint a családoknál, mint például nálunk, az apa fizesse ki az ilyesmit, mert az én kis apanázsomat nem kellene tovább csapolni. Anya nevetni kezdett, és azt mondta: „Na látod, adakozásnál a legtöbben így gondolkodnak.” Persze azóta sokat változott a világ, és itt nem az adományozókedv megnövekedésére gondolok, hanem arra, hogy sokkal több lett a rászoruló, mélyült a szakadék a társadalmi osztályok között, és a pénz vagy a tárgyi segítség nem mindig azokhoz és úgy jut el, ahogy az ideális lenne.
„Aki szegény, az a legszegényebb” – hangzik a híres József Attila-sor, és ez mélyen igaz. A szegény mint legszegényebb gyakran már tényleg annyira mélyre jut, hogy azt sem tudja, kihez forduljon segítségért. Mi, akik a számítógép előtt ülve, epret szemelgetve sóhajtozunk az ilyen hírek felett, ha adunk egy koldusnak pénzt (ennek egyébként több okból nem vagyok híve), vagy utalunk egy számlaszámra x összeget, elhitetjük magunkkal, hogy hát igen, mi megpróbáltuk. Hát igen: valamit tényleg tettünk, de ez kevés. Azt tehetjük még, hogy rendszeresen támogatunk segítő szervezeteket (és itt nem kell nagy összegekre gondolni, tényleg a legkisebb is segítség), és felhívjuk minden ismerősünk figyelmét arra, hogy nyissák ki a szemüket, és ne csak a maguk kicsi, ám kényelmes világába hízzanak bele. Hogy sajnos élnek közöttünk, a – nem is olyan távoli – környezetünkben, akik nem csak akkor éheznek, amikor éppen egy új fogyókúrába kezdenek…
