“Gyereknek lenni?” – Mester Dóra története

Napok óta gondolkodom, hogy miért is nem vagyok képes erre az egyszerű kérdésre könnyedén válaszolni. Ilyen címmel valami megindítót, csodásat, ihletettet kellene írni. Szuperlatívuszokban, csipetnyit patetikus hangnemben. Már ahogy az így, anyák napja környékén illendő. Én mégis bajban vagyok. Jönnek-mennek az emlékek, és nem tudom, hol is rejtőzhet bennem „az a bizonyos” legszebb történet. Talán mert nem volt annyira szép az a gyerekkor? Vagy talán mert nem is tudom igazán értelmezni magát a gyerekkoromat? Hol lett vége, vége lett-e egyáltalán?

Vagy minden emlék, minden részlet ugyanannak az életnek folyamatos pillanatképei, ahogy most is él bennem ugyanaz a kislány, aki így-úgy látta, érzékelte anno maga körül a világot? Vagy azért vagyok bajban, mert az emlékek sosem szépek, sosem szépségük alapján maradnak meg? Az én emlékeim valahogy inkább fontosak vagy kevésbé fontosak, traumatikusak, viccesek, tragikomikusak, de értékük legtöbbször épp hogy jelentéktelenségükben, finomságukban, illékonyságukban megfogható. Azokban a személyes részletekben, amik olvasók, ismeretlen járókelők számára szükségszerűen érdektelen banalitások.

Ma próbáltam fotókat készíteni a kertről, amit gondozok. Ahogy visszanéztem, jöttem rá, hogy teljességgel lehetetlen visszaadnom mindazt, amit ez a kert jelent nekem. Sehogy sem tudtam eltalálni a fakadó lombok között besütő fénynek éppen azt a sugarát, nem tudtam visszaadni a madarak mindig más hangoskodásának zaját, a virágok, fűszerek, zöldek és a föld nedves szagát, de legfőképp nem tudtam megragadni, hogy milyen érzés ott matatni, amikor minden másra fáradt a fejem, milyen érzés ültetni, keresni a helyét az új növénynek, vagy csak ülni, hallgatni, szagolni, érezni a kertet, a benne lüktető életet.

Ahogy ezt nem tudtam leírni képekben, ugyanilyen gondban vagyok most egyetlen szép, a legszebb emlék keresése közben. Kiválasztani éppen egyet a sok felvillanó, örömteli, fájdalmas, kalandos, de végeredményben borzasztóan törékeny pillanatból. Pedig bizonyára volt jó is gyereknek lenni. Jó volt például, amikor kisiskolásként az unokabátyámmal vonaton zötykölődtünk a közeli alföldi tavacska felé tarajos gőtékre vadászni. Jók voltak a nagyszüleimnél a balatoni nyaralások, amikor mi, gyerekek, testvérek, unokatestvérek és az utcabeli kiskölkök három hónapon át sültünk sötétbarnára a napon, futkároztunk szabadon kora reggeltől késő estig.

Jó volt Gerald Durrell megszállottjaként tegzeslárvákat keresve órákat, napokat tócsák felett gubbasztani, magára hagyott egércsecsemőt tejes vattával szoptatni, függőcinkefészket keresni, nyúlkoponyát preparálni, a Rejtelmes sziget „fedőnevű” titkos nádasban óriás szitakötőket kergetni. Mindez annyira jó és fontos volt akkor, hogy még arra is hajlandó voltam, hogy ideiglenesen elvállaljam a háziasszony szerepét a fűzfa takarásában a part menti köveken kialakított „bungiban”.

Bár már akkor is berzenkedtem a nemi szerepek ilyetén leosztása ellen, de ezután az „áldozat” után a fiúk bevettek a csapatba, én is mehettem velük minden kalandra: békát fogtunk, barackpálinkás injekcióval lepkéket kábítottunk el, szentjánosbogarakat gyűjtöttünk és fülünket a sínre fektetve hallgattuk, hogy jön-e a vonat. Mint ahogy sok más gyereknek, jó volt a szabadság. Nem kellett iskolába járni, házit írni. Nekünk az öcsémmel külön jó volt, hogy ilyenkor szusszanásnyi időt nyertünk szüleink gyilkos veszekedései alól. A nyári vakációban egy-egy három hónapnyi pillanatra lehettünk családi feszültségektől mentesen igazán gyerekek.

Aztán valahogy kezdett megváltozni minden. A balatoni nyarak még maradtak, de a dolgok rendje szerint szépen kamaszodni kezdtem, és kinőttem az egérszoptatásból. Helyette jöttek más dolgok; hónalj-szőrtelenítés, Modern Talking, CC Catch, nyári munkák, Toblerone csoki a dollárboltból, romantikus naplementék és első csókok a szántódi révnél. Hogy van-e ebben valami vegytiszta erkölcsi, mélyfilozófiai, minden kedves olvasó számára levonható okos tanulság?