Kedvenc ápoló

Egy nővér öröme: az ápoltja mosolya

"Nem tudnak már enni és inni sem egyedül, testüket lemosni a nap végén. Egyformán telnek a napok, már az sem számít, milyen évet írunk" – Az "Ápolónő – egy nővér mindennapjai" blog egy bejegyzését olvashatod.

Ápolónő

Fekszenek szerencsétlenek sorban, immár önellátásra teljesen képtelenül, minden egyes mozdulat pokoli kínokkal jár a megfáradt, öreg végtagoknak. Szinte tapintható a végtelen magány, az elkeseredettség, a szomorúság, a halálvárás az élet valóban utolsó időszakában.

Fekszenek szerencsétlenek sorban, immár önellátásra teljesen képtelenül, minden egyes mozdulat pokoli kínokkal jár a megfáradt, öreg végtagoknak. Nem tudnak már enni és inni sem egyedül, testüket lemosni a nap végén. Egyformán telnek a napok, már az sem számít, milyen évet írunk, milyen nap és hányadika is van – már nem lényeges. Nincs mit várni, eltelt az idő, nincs már semmi, amiért küzdeni kellene. Fekszenek, néznek a semmibe, talán a múlton álmodoznak, mikor még ők is aktívak és egészségesek voltak. Vegetálnak az ágyba szinte belegyógyulva, hangtalanul, némán, időnként fájdalmasan jajongva. Elkeserítő látvány ez egy nővér mindennapjaiban.

Ajtó felé néznek, állandóan várják, hogy belépjen valaki. Egy családtag, egy látogató, még ha nem hozzájuk is jön, de mégis történik valami, ami megtöri a csendet, az egyhangúságot. Várják az orvost és várják a nővért. Az ápolót, aki segít nekik, és elhiteti: érdemes még élni.

Mosolyogva lép be hozzájuk, és vidáman csicseregni kezd: “Jó estét, kislányok – köszön nevetve, hogy felrázza őket a melankolikus hangulatból. – Tűellenőrzés, csajok, nézzem, kinek kell másikat szúrnom? Mutassák szépen kezecskéiket, kérem” – s odalép az első ágyhoz.

A nénike mintha nem hallaná, mintha gondolatai nagyon-nagyon messze járnának. Réveteg tekintetében közömbösség tükröződik. Beletelik egy kis időbe, mire visszatér közéjük. Ijedten néz szét, ahogy a többi beteg is, félelemmel teli tekintettel pillantanak egyszerre fel a nővérkére, aki éppen fájdalmat készül okozni – hiszen ebben a korban már az élet is fáj sajnos nekik.

Látja ezt az ápoló is, és ügyesen kivágja magát: “Csajok, aki ügyes lesz, annak rajzolok egy kis virágot vagy kisautót a leragasztására. Csábító, igaz? Nos, kivel kezdhetem?” – s mosolyog rájuk továbbra is töretlenül.

Varázslatosan kezd oldódni a rosszkedv, mintha mosoly derengene ekkor már az öreg, ráncos ajkakon. S ha hiszitek, ha nem, végtelenül aranyosak, együttműködőek, valamint hihetetlen vidámak lettek. Olyannyira, hogy az egyik 88 éves nénikének sikerült még a nővérkét is meglepnie!

Mégis hogyan? Elmesélem.

Mikor szúrta be a tűt, ami természetesen nem kellemes, végig beszélgettek. Nem titkolt célja is van ezzel: figyelmét a betegnek a fájdalomról elterelje. És a mami szinte kicserélődött az elmúlt percekben. Üres tekintetébe újra az élet csillogása költözött be.

“Nos, mit szeretne? Virágot, vagy kisautót? Mert meg kell dicsérnem, nagyon ügyes volt!” – szólt a nővérke, mire a mami viccesen: “Egy jó pasit rajzoljon nekem” – mondta huncutul, mire az ápoló kacagva válaszolt: “De mamikám! Nekem kell felvilágosítani, aki az unokája lehetne, hogy jó pasi nincsen? Huh, azt még szerintem rajzolni sem lehet…”

S ekkor útjára indult, mint egy lavina, a boldog nevetés a kórterembe, amely leírhatatlanul jó érzés volt – látni azokat a betegeket vidámnak lenni, akik percekkel ezelőtt majdnem sírtak, siratták keserű sorsukat.

Akad egy olyan nénike is, aki a kisautót válaszolta. S mikor megkapta, boldogan nézegette hosszan, mint egy kisgyermek, majd kedvesen mondta: “Ha hazaenged a dr. Úr, meg fogom mondani neki, nem kérek betegszállítót, mert itt van a kocsim, amely engem hazarepít.”

Most mondjátok meg: Hát nem édes?

Ami pedig az egészre a koronát feltette: “Kislányok, azt hiszem, kapok én ezért a főorvos úrtól!” – fordult vissza az ajtóból a nővérke, úgy tett, mintha valóban komolyan mondaná, tudta jól a választ, és hallani akarta újra, mert annyira jó érzés másoknak adni, örömet okozni – és cinkossá válni egy gyermeki szövetségben.

“Megvédjük mi, nővérke, nem áruljuk el, hogy maga volt” – kiabálták szinte egyszerre együtt érzően az idős asszonyok.

“Legyen ez a mi kis közös titkunk” – válaszolta kacsintva a nővérke, s miután minden beteget megitatott, robogott tovább a következő kórterembe, hisz ott is várják a szomorú arcok.

Egy ápolónak, azt hiszem, nem létezik nagyobb köszönet: mint boldognak látni – ha csak pár percre is – azokat, akikért világra jött, akikért ő megszületett.

Egy nővér teljes szívével érzi, mélyen belülről – sokkal jobb érzés adni, mint kapni idegen embertársainktól.

Keressük meg együtt az ország kedvenc ápolóját! Várjuk a jelöléseket október 26-áig!