Egyre nyíltabban adunk hangot annak, hogy a hazai egészségügy helyzete – benne a dolgozók, valamint betegeink ellátásának körülményei – ne süllyedjen tovább. Mélyponton vagyunk, ezt mindenki tudja, sajnos. Egyre kevesebb az orvos, az ápoló, a gondozó.
Most én is az okokat keresgélem a teljesség igénye nélkül. Kutatom, mert számos társammal imádjuk a hivatásunkat, hiszen ez az életünk.
Mindenki sejti ma már, hogy az ápolás egy olyan hivatás, ahol a megbecsültség sem erkölcsi, sem anyagi szempontból nem áll összefüggésben sem a fizikai, sem a lelki megterheléssel. Aki ma ápoló lesz – és sajnos egyre kevesebben, hiszen kevesen látnak benne karrierlehetőséget –, pozitívumként a következőket emeli ki életrajzában: a segíteni akarást, a beteg embertársaival való foglalkozást, aktív hozzájárulását a gyógyításában, illetve a változatosságot. A pályán való elindulás nehéz – a maradás talán még ennél is nehezebb –, hiszen vannak dolgok, melyeket egyszerűen nem lehet megtanulni az iskolapadban.
A mi mindennapjaink egyfajta elhivatottságot, szolgálatot jelentenek. Végtelen türelem és empátia szükséges ahhoz, hogy nap mint nap oda tudjunk állni a betegágy mellé, és minden egyebet kizárva a maximumot nyújtsuk a rászorulóknak.
Az utóbbi időben drasztikusan csökkent a számunk. Az egészségügyben ma is zajló változásoknak köszönhetőn egyre több a pályaelhagyó, viszont ezzel párhuzamosan kevés az utunkra lépő, és a rajta lelkesen, hivatástudatunkhoz méltóan éveken át haladó.
Mikor kezdődött a probléma szerintem?
A “Nagy átalakítás” korában az utóbbi évtizedekben. A totális káosz indult el akkor, mikor kórházakat szüntettek meg, összevontak, átalakítottak. Egyetlen cél maradt: a gazdaságosság. Elveszett benne a lényeg: maga a beteg, és az értük született egészségügyi dolgozó. Sok helyen mindez feszült légkört teremtett, az esetenkénti negatív finanszírozásváltozás hátrányosan érintette mind a betegeket, mind az őket gyógyítókat, ápolókat. Bizonytalanság, kilátástalanság vette kezdetét, amely azóta is jellemző.
Ma az így átalakított intézmények sok helyen a minimális létszámmal működnek, függetlenül attól – mert az senkit nem érdekel –, ezzel mekkora megterhelésnek is vannak kitéve az ott dolgozók, mennyire megváltoztatta életüket, tevékenységüket. Akik ezek mellett ma már évről évre egyre erősebben kénytelenek szembesülni a folyamatosan romló állapotokkal, a felújítások elmaradásával, a pusztuló, már-már embertelen körülményekkel, az eszköztelenséggel.
Bármely egészségügyi dolgozó csak akkor tudja hivatástudatának maximumát nyújtani, ha megvannak hozzá a munkájához szükséges feltételek. Mivel nincsenek meg számos helyen, az sajnos a megbecsülésünk romlását vonja maga után, amely pszichésen rettenetesen pusztító tud lenni. A beteg ugyanis kifogásait nekünk közvetíti, minden szinten ránk zúdítja elégedetlenségét.
Azokért a dolgokért is, melyek már nem a mi kompetenciánk. Pl.: miért nincs közelebb a mosdó, miért ehetetlen az étel, miért kényelmetlen az ágy, miért van ennyire meleg/hideg, miért nincs pelenka, miért nincs kényelmes párna és takaró? Miért csak most értem ide, miért nem tudok sűrűbben ott állni mellette?… Miért, miért, miért… ” Nem igaz, hogy nem tud tenni valamit nővérke!”
És nem, a nővérke nem tud tenni semmit, maximum fejét lehajtva sűrűn bólogatva elnézést kérni… Sokan közülünk nem tudják feldolgozni ezt az olykor iszonyatos lelki terhet – hiszen ő próbál mindent megtenni, de úgy érzi, nem kap köszönetet, elismerést munkájáért –, és inkább lelép oda, ahol értékelik tevékenységét.
A másik ok, amit én kiemelnék, az pedig az anyagiak.
Ugye a nagy átalakítások a pénztárcánkat is érintették, amellett, hogy a bérrendezés kimerül jó esetben 1-2 ezer forint növeléssel, a pluszjuttatásokat megvonták. Az intézmények nagy részében csak a kötelezően adandó minimális juttatásokat kapjuk meg.
Régen nincs munkaruha (csak ha veszel magadnak a kínaiban, mert másra úgysem futja), nincs étkezési utalvány (minek is, úgysem tudsz elmenni ebédelni), kevés helyen biztosított 2-3 hét egybefüggő szabadság (ez is felesleges, úgysem tudsz elutazni sehova, maximum a gyógyfürdőbe, áztatni fájós derekad), nincs üdülési csekk (igaz is, minek?), nincs beiskolázási támogatás, mint sok helyen (Ápoló létedre van családod? Vessél magadra!) stb.
A dolgozók ahhoz, hogy meg tudjanak élni szerényen, másodállásokat kénytelenek vállalni, amely sajnos fáradtsághoz, koncentrációs zavarokhoz vezethet. Pedig a pihenés hiánya itt különösen veszélyes tud lenni. (Itt hibázni NEM lehet, fél lábad minden egyes pillanatban a börtönben van, ezt tudod nagyon jól!)
Veszélyes igen. Részben azért, mert életek vannak kezünkben, az egyetlen olyan kincs, amely nem pótolható semmivel, másrészt pedig azért, mert a betegnek egy mosolygós, vidám, bármely helyzetet türelemmel, azonnal kapcsoló aggyal megoldó ápolóra lenne szüksége ahhoz, hogy a gyógyulása gördülékenyebben menjen.
A megoldás sem a mi kompetenciánk. A mi feladatunk ellátni, ápolni, gyógyítani, segíteni, támogatni a beteget legjobb tudásunk szerint.
Semmi mást nem kérünk, csak azt, hogy teremtsék meg azokat a feltételeket, hogy mindezt hivatásunkhoz méltóan megtehessük!
Ami által e gyönyörű hivatás felkerülhet az őt megillető – anyagilag, erkölcsileg, valamint a társadalom által is elismert, a következő nemzedék számára pedig vonzó – helyre.
Keressük meg együtt az ország kedvenc ápolóját! Várjuk a jelöléseket október 26-áig!
A bejegyzés az Ápolónő – Egy nővér mindennapjai blogon jelent meg!
Ápolók az NLCafén!
- Szeressétek a magyar ápolókat!
- Megható videó a 90 éves ápolónőről, aki ma is dolgozik
- Ápolók, a mosolygós angyalok
