RÁCZ ZSUZSA
– Mi adta az ötletet az Aranyanyu Díj megalapításához?
– Amikor négyéves Szofi lányom kruppos lett, és a férjemmel kétségbeesésünkben kihívtuk a háziorvosunkat… Edina néni nem akármilyen gyógyító. Ő a testet a lélekkel együtt orvosolja. Nem győztük csodálni a szakértelmét és az empátiáját. Őt éjszaka is fel lehetett hívni, és akár bőgni is lehetett a telefonba, mindig volt hozzánk egy jó szava. Szerettük volna meghálálni, amit tett, de nem fogadta el a borítékot. Ő nem ezért segít, mondta. Amikor elment, döbbenten néztünk egymásra: „Ilyen is van?” Akkor kezdtem el törni a fejemet azon, hogy az ilyen hétköznapi hősök, mint például ő, hogyan részesülhetnének több társadalmi és anyagi megbecsülésben.
– Te „Terézanyunak” születtél, ugye?
– Valószínűleg. Bár a könyvemmel még csak magamat kívántam kirángatni a gödörből, de akkora siker lett, hogy utána özönlöttek hozzám a panaszos női levelek. Egy ideig lelkiismeretesen válaszolgattam rájuk, de aztán el kellett gondolkodnom azon, hogyan tudnék hatékonyabban, lehetőleg minél több emberen segíteni. Ezt követően jelentkeztem egy kétéves szupervizorképzésre, és ma már diplomás segítő szakember vagyok. A segítők segítésére szakosodtam, abban próbálom támogatni ezeket az elhivatott embereket, hogy a munkájukat egészséges lélekkel végezhessék, és ne égjenek ki.
– Gondolom, időközben a saját szupervizorod is lettél…
– Ez a képzés alapos önismereti munkát igényel. Végre rájöttem, hogyan tudnám a könyvíráson túl levezetni azt a vágyamat, hogy adjak az embereknek. Létrehoztam a Terézanyu Klubot, útjára bocsátottam az első pályázatot „Terézanyuságom története” címmel. Azt tapasztaltam ugyanis, hogy a legtöbb nő hajlamos háttérbe szorítani magát a családja, a munkája, a gyerekei, miegymás kedvéért. Aztán egy televíziós beszélgetésen találkoztam a Richter Gedeon Nyrt. kommunikációs igazgatójával, Beke Zsuzsával, aki felajánlotta a támogatását.
– Az Aranyanyu Díjat november 30-án másodszor fogjátok kiosztani. Milyen az idei felhozatal?
– Az eddigi nevezések tükrében fantasztikus. Az emberséges pedagógusokat a lelkes szülők, az elhivatott orvosokat és ápolónőket pedig általában hálás betegeik és azok hozzátartozói ajánlják. Mindhárom kategóriában négy-négy jelöltet választunk ki, majd portréfilmet forgatunk róluk. Ez alapján egy jelöltet a szakmai zsűri, egy másikat a Nők Lapja Cafén leadott közönségszavazatok alapján díjazunk. A díjátadó ünnepség szívet melengető élménynek ígérkezik. Képzelj el, mondjuk egy szegény sorból érkező roma ápolónőt, aki még soha nem kapott semmilyen elismerést, most pedig hirtelen egy fényes fogadáson találja magát, amit az ő tiszteletére rendeznek. Nem torokszorító?
– Büszke lehetsz magadra!
– Ez csapatmunka, nagyon sokat köszönhetek a kollégáimnak. És meg kell említenem a nagymamámat is, aki megtanított arra az alapvetésre, hogy az égvilágon minden a fejünkben születik meg. Ő úgy volt igazi világpolgár, hogy talán soha nem hagyta el az országot, de a rengeteg könyvnek köszönhetően, amit elolvasott, körbeutazta a glóbuszt.
– Időközben szép családod lett, nemrég megszületett a második gyermeked. A párodat is a könyvednek köszönheted?
– Úgy érted, rohant, hogy megmentse Terézanyut, ezt a feminista, önsorsrontó, főzni nem tudó nőt? Hát nem egészen így történt. De mégiscsak van köze a sikerhez, hiszen a szupervizorképzésen találkoztunk. Legalább már tudta, kivel van dolga. Szerencsére azt is kiolvasta a könyvemből, hogy minden hibám ellenére aranyszívem van.
KRISTON ANDREA
– A pedagógusok kezében óriási fegyver van: a motiváció! Egy-egy találó, jól időzített mondatukkal az egész jövőnket meghatározhatják. Akinek én igazán hálás vagyok, az az egykori iskolaorvosom, aki belgyógyászattanárom is volt egyben. Biológia–testnevelés szakra készültem a főiskolán, de jelentkezés előtt csúnyán megsérült a térdem. Az orvosok nem sok jóval biztattak. Ez a remek pedagógus azonban megnézte a lábam, és kijelentette: „Andrea, neked még javulós térded van!” Ez az egy mondat engem olyan erővel töltött fel, ami elég volt a gyógyuláshoz.
– Szerinted hogyan kellene motiválni, segíteni a diákokat?
– Amikor huszonhat évesen elkezdtem tanítani egy iskolában, és a szakfelügyelő bejött egy testnevelésórámra, azt mondta: új módszert találtam fel. Pedig dehogy! Csak minden gyereket a saját adottságainak, teherbírásának megfelelően értékeltem.
Ha a kis duci csak a sarokig tudott elfutni, de addigra kimelegedett és piros lett az arca, az óra végén ugyanúgy elismerésben részesült, mint az őzikelábú sprinterek. Mondanom sem kell, a gyerekek mindegyike imádta a tornaórát. Azt is gondolom, hogy az iskolában minden órának azzal kellene elkezdődnie, hogy a pedagógus tüzet gyújt a diákjai lelkében. Fellelkesíti őket a tárgy iránt, így azok könnyedén befogadják majd az új információkat. Magam is ezt teszem az intimtornatréner-képzéseimen. Ha a tanfolyam végén a tanítványaim csak fele annyira lelkesek és elkötelezettek lesznek a téma iránt, mint én, nyert ügyünk van.
– A díjra nevezettek történetéből mit olvasol ki? Ki miért vált remek, a diákjai szemében meghatározó pedagógussá?
– Ki azért, mert neki is akadt az életében egy ilyen tanár, és hozzá szeretne hasonlítani, ki pedig azért, mert éppenséggel nem akadt, de ő elég erőt érez magában ahhoz, hogy az legyen. De otthonról is hozhatjuk az indíttatást, mint ahogy én tettem. A középiskolában az osztályfőnököm íratott velünk egy fogalmazást a szüleinkről. Máig őrzi a dolgozatomat, amelyben dicshimnuszt zengtem az én Aranyapumról és Aranyanyumról. Külön kiemeltem a lelkesedésüket, a szorgalmukat, a megoldóképességüket és az empátiájukat, amit a munkájuk és az én nevelésem kapcsán is tanúsítottak. Egyszer például nem volt kedvem a futóversenyhez, mert aznap erős szél volt. Erre apu odajött hozzám, és a fülembe súgta: „Kislányom, ne felejtsd el, a szél mindenkinek fúj!” E jól célzott mondat hatására azonnal rajthoz álltam, és meg is nyertem a versenyt.
