“Példaértékű sorsokba láttam bele”

Már tavaly is zsűrizett, és idén is részt vesz az értékelésben. Mik a tapasztalatai?

Nagyon jónak tartottam a kezdeményezést már a tavalyi induláskor is. Megállni egy pillanatra, és elgondolkozni azon, hogy van-e valaki a környezetünkben, akit jelölni lehet egy olyanféle elismerésre, ami egy közösség köszönetét jelenti a mindennapi helytállásért. Ünnepi pillanatokat éltünk át a tavalyi díjkiosztón. A meghívottak, a díjazottak, a zsűri és persze azok is, akik bárkit jelöltek, és izgultak azért, hogy mi lesz jelöltjük sorsa. A leforgatott kisfilmek, amelyek alapján a zsűri döntése is megszületett, olyan sorsokba engedtek belelátni, ami számomra nagyon érdekes volt, megható, gyakran példaértékű.

Gondolom, hogy elsősorban az orvosnők kategóriája érdekelte.

Mivel az én hivatásom is ez, természetesnek tartom, hogy az ő történetük fogott meg a leginkább. Látni, ahogy teszik a dolgukat, és meghallgatni, ahogy a munkatársaik, a családjuk, a betegeik nyilatkoztak róluk, számomra szívet melengető volt. De a többi történetet is nagyon érdekesnek találtam. Szerintem már a jelölés is egyfajta elismerést jelent, valami olyasmit, hogy látjuk, tudjuk,
érezzük, hogy teszed a dolgodat, és ezt meg akarjuk neked köszönni.

Melyik tavalyi Aranyanyu története áll a legközelebb a szívéhez?

Dr. Roykó Máriának én adtam volna át a díjat tavaly. Készültem a méltatására, ám az élet közbeszólt, lánya mindenórás kismama volt, így nem tudott eljönni, hogy átvegye az elismerést. Nagyon meghatott, hogy szülész-nőgyógyászként épp a saját lányának segített akkor. De nemcsak emiatt szimpatikus nekem ő és a története. Nyilván az is számít, hogy korban is közel állunk egymáshoz. A másik Aranyanyu díjas doktornő, dr. Berényi Marianne is nagyon megérdemelte az elismerést, hiszen egész pályafutását a fejlődésneurológiának szentelte, és sok kisbabának és családjaiknak segített áldozatos munkájával. Biztos vagyok benne, hogy idén is jó helyre „kerül” a díj.

Mit jelent ön szerint egy ilyen díj?

Egy orvos számára szerintem a gyógyult betegek jelentik a szakmai elismerést. Pláne gyerekorvosként ez hatványozottabban fontos, de jó az is, ha egy közösség, adott esetben egy ország  ismeri el azt, hogy jó helyen vagyunk, jól választottunk szakmát, és jól tesszük azt, ami a feladatunk. Valamikor sportoltam. Ott egy mérhető sportágban, az úszásban egyszerűbb volt a helyzet. Aki a leggyorsabbnak bizonyult, az kapta a legnagyobb elismerést, magyarul az aranyérmet.

Itt viszont különböző területen dolgozó emberek munkáját kell összevetni, ami sokszor nem könnyű feladat, de mégis kell, hogy legyen valami plusz, amitől valakit kiválasztunk, amitől ő lesz az idei „bajnok”. Úgy vélem azonban, hogy  ebben a sportágban nincsenek „vesztesek”. Szerintem sokszor csak a pillanat érzése, hogy épp nem ő vagy ők nyertek, de mindannyian nyerünk egy ilyen – most már mondhatni ismétlődő – figyelemmel és díjjal, ami nekem változatlanul arról szól, hogy érdemes jól csinálni, mert valaki mindig észreveszi, és valakiknek ez nagyon fontos.

Tudj meg mindent a Richter Aranyanyu Díjról!