Kamaszossá varázsoltatjuk újra kebleinket, s máris helyreáll az önbizalmunk? Ki szabja meg, hogy milyen a szép mell? És nekünk muszáj ugyanúgy kinéznünk? Kizárja-e egymást a mellplasztika és a szoptatás?
Az Ön véleményére is kíváncsiak vagyunk!
Íme két szélsőséges vélemény:
Háká:
Magamról röviden annyit, hogy harmincöt éves, háromgyermekes anyuka vagyok. Második gyermekem két évig szopott. Nagyon lefogytam, 177 cm és 52 kg voltam. Sajnos utána sem sikerült meghíznom, és ennek következtében a melleim is eltűntek. A férjemet azonban nem zavarta a dolog. Szerencsére olyan munkát találtam (üzletkötői), amely nekem való, és mellesleg jól is fizet. Másfél évbe telt, míg végigjártam a klinikákat, és „végigteszteltem” az orvosokat. Végül is az „R” Klinika mellett döntöttem. Háromnegyed év várakozással kellett számolnom.
A műtét után nem vettem be a fájdalomcsillapítókat. Igaz, hogy három napig pokol volt az életem, de utána mintha újjászülettem volna! A szilikont izom alá ültették be. Áldom az eszem, hogy ezt a drágább megoldást választottam, és nem foglalkoztam azokkal a jóakaróimmal, akik vészmadárként csak rosszat mondtak, és le akartak beszélni.
A műtét után helyreállt az önbizalmam, és rögtön híztam öt kilogrammot.
Sajnos a munkahelyi intrikák miatt új munkahelyet kellett keresnem, és társaságban azóta mélyen hallgatok erről a dologról. Mert Magyarországon állítólag „csak a testükből élők csináltatják meg a mellüket”!
Mindez 1994-ben történt. Azóta nagyon jól érzem magam, és élvezem a nyarat, amikor a férjemmel és a gyerekeimmel sétálunk az utcán, és büszkék arra, hogy milyen csinos anyukájuk van. A férjem hozzáállása is pozitívan változott a témával kapcsolatban. A műtét után öt évvel újból terhes lettem, és megszültem harmadik kisbabánkat is, aki most már huszonhét hónapos, és még mindig naponta többször szopik. Soha semmi gondom nem adódott a műtétem miatt.
Én csak azt tudom javasolni, hogy ha valakinek lelki problémát okoz a mellei minősége, az járjon utána és csináltassa meg. Nekem jót tett, visszanyertem a régi énemet, és újból jól érzem magam a bőrömben. Azóta tudok újból teljes életet élni és élvezni minden napot!
Zsini:
Szerintem valami nincs rendben a mai fiatalok fejében. Tudom, hogy a mai világ a soványságról, a tetovált szemről, szájról, az izmos vádliról és szexis ruhákról szól. De kérdem én: kinek jó ez? A mellplasztika is ide tartozik, a külsőségek mutogatásához. Az ember igazi értékei igenis a belső tulajdonságokon alapulnak. Ha valaki elolvassa a Kismama néhány számát, azonnal megérti, miről szól az egész – a várandósság, a szülés, a gyermeknevelés, az ember életminősége: a belső harmóniáról, a meghittségről!
Nekem sosem volt szép mellem. Amíg nem nőtt elég nagyra, addig egyáltalán nem volt, azután pedig nagy lett, és az évek alatt lógós (huszonhét éves vagyok, a harmadik gyermekemet várom). Nem szép. De sosem cserélném el egy plasztikázott álomcicire. Ha belenéznék a tükörbe, hiába lenne szép, hiába nőne meg tőle az önbizalmam(!?), mindig a hegeket látnám, és emlékeznék arra a műkütyüre, ami oda be van gyömöszkölve.
Mellesleg az eljárás olyan gusztustalan, hogy ha az operációra készülő nők megnéznék, biztos elszörnyednének, hogy ezt teszik a testükkel. Az már nem az én mellem lenne, akármilyen feszesen is állna melltartó nélkül. Persze mindenki azt tehet a testével, amit akar, de szerintem ha az ember anyává válik, fel kell nőnie a feladathoz! Akkor már nem a saját „tizenéves” teste a főszereplő, hanem az az édes, pici jövevény, aki ezentúl mindennél fontosabb, és egész további életünket meghatározza.
