Nem erõszak az evés!

Az éppen hogy világra jött csecsemő is mohón keresi anyja mellbimbóját, és a reflexek szintjén működő, legelemibb életfunkcióját a maga ügyetlen módján próbálja meg kielégíteni. A baba szaglása segítségével azonosítja édesanyját, ezért az illatnak fontos szerep jut a „bevésődésben”, az édesanyához való mély kötődés kialakulásában.

Nem véletlen, hogy ez a kötődés éppen a legelemibb igény, a táplálás-táplálkozás során jön létre. Ezzel egyszersmind elkezdődik anya és gyermeke között a kommunikáció. Az anyának éreznie kell, hogy kicsinye mikor szeretne enni. Meg kell-e őt kínálni anyatejjel, vagy csupán elég egy simogatás.


A baba diktáljon!

Már a szoptatás időszakában is megzavarhatja a kiegyensúlyozott táplálkozást a túl sok előírás, elvárás. A szopás mennyiségének állandó ellenőrzésével csak azt érhetjük el, hogy kezdjük teljesítményként értékelni.





Amikor azt tapasztaljuk, hogy a kéthónapos baba „még mindig” csak százhúsz grammokat szopik, rögtön arra gondolunk, hogy talán kevés a tejünk, és a kicsi éhes marad. Ha minden áron ellenőrizni akarjuk a baba táplálkozását, mérjük hetente egyszer a súlygyarapodást. Ha a kicsi nő, fejlődik, ne törődjünk vele, mennyit eszik. Hagyjuk, hogy a baba diktáljon, mikor és mennyit eszik!

Ha már a szoptatás alatt kialakul a baba és mama közötti kommunikáció, az elválasztás után is sokkal jobban fogják érteni egymást. De nézzük először, mikor érdemes megkezdeni az elválasztást. Nem dicsőség, nem a baba fejlettségét mutatja, ha már szilárd ételt eszik. Hat hónapos korig csak anyatejet kapjon. Utána, ha a kicsi is igényli, megkezdhetjük a lassú, fokozatos elválasztást.


Elfogadom, amit kínálsz

Gondoltak már arra, hogy a kisgyermek táplálkozása már szinte megható módon, a teljes bizalomra épül? Az ember mindenevő, mégis akadnak számára “veszélyes” táplálékok. Őseink nagy árat fizettek, ha az óvatosságot félretéve, túlságosan mohón ettek az újfajta ételből.





Génjeinkben hoztuk magunkkal az újtól való félelmet, amit a tudomány neofóbiának nevez. Változó, ki mennyire nyitott az újra, kiben mekkora a felfedező kedv, a kíváncsiság. Fogadjuk el, hogy így van ezzel a gyermek is. Ráadásul egyetlen rossz élmény is elég, hogy hosszú időre elvegye a kedvünket egy bizonyos ételtől. Olyan ősi, nemzedékek hosszú során átörökített tapasztalatok ezek, amelyek szerencsére működnek az embernél is.

Nincs hát okunk megsértődni, ha a nagy-nagy szeretettel és körültekintéssel készített sárgarépa-főzelék kóstolgatása közben a kicsi fintorog, fejét elfordítja, és a harmadik szájába erőltetett kanál tartalmát az asztalterítőn látjuk viszont.