„Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban“
József Attila
Kati története felhívta a figyelmemet arra, hogy a családon belüli agressziót minden családtag szempontjából vizsgálni kell, hiszen a gyerekét verő szülő többnyire nem jókedvéből üti lelkéből szakadt magzatját. Számomra most vált világossá, hogy nem elítélni, hanem tájékoztatni kell a gyereküket bántalmazó szülőket. Segíteni kell abban, hogy megálljt tudjanak parancsolni az ütésre emelt kéznek.
„Apu csecsemőkoromtól vert engem. Az első ütést, amire emlékszem, egy otthagyott ebéd miatt kaptam. Valami fura ételt, talán májat kellett volna megennem. Képtelen voltam rá, undorodtam tőle. Apu csúnyán elkalapált. Azután már nem is tudom megmondani, hogy miért kaptam ki. Mindenért és mindig. Anyu nem védett meg, mert félt, hiszen apu őt is bántotta. Később sok gond volt velem, sokáig bepisiltem. És persze ezért is kikaptam végül, évekig…
Ennek ellenére úgy gondolom, hogy apa szeretett engem. Nagyon sokat foglalkozott velem, még iskola előtt megtanított írni-olvasni. Nem is hibáztatom a verésekért. Ő is így nőtt fel, őt is verték gyerekkorában. A szüleim szerint a gyereknevelés egyik alapja a verés. Ők a mai napig nem értik, hogy ez milyen súlyos problémát okoz nekem… Óvodáskoromban jöttem rá, hogy nem vernek minden gyereket. Erről mégis csak sokkal később tudtam beszélgetni másokkal. Csak nagylány koromban, amikor egy unokanővérem elmesélte, hogy ő is ilyen helyzetben van, sőt… Fantasztikus érzés volt, amikor egymásra találtunk. Végre megértett valaki.
A szüleim ötéves koromban elváltak. Apuval így is sokat találkoztam, és szinte minden alkalommal megkaptam a magamét. Anyu soha nem tiltakozott ellene. Ők tulajdonképpen a válás után is jóban voltak, nem akartak rosszat egymásnak. Anyunak eszébe sem jutott, hogy ezzel molesztálja apát. Amióta felnőtt vagyok, szóba sem került a dolog. Szerintem annyi maradt meg bennük a nevelésemről, hogy lám, milyen rendes lány lettem, szép unokájuk is van már.
Nem tudják, hogy mit élek át nap mint nap. Rettegek, hogy el ne fogjon a düh, mert akkor elvesztem a fejem. Előfordult, hogy összevesztünk valamin a párommal, és én végül kékre-zöldre vertem őt az első tárggyal, ami a kezem ügyébe került. És csak utólag, a sérüléseit látva döbbentem rá, hogy mi történt. Rájöttem, hogy csak azokat bántom, akik közel állnak hozzám. Tőlük várom el, hogy megértsék, mi zajlik bennem, hogy segítsenek legyőzni a szorongásomat. Talán azzal, hogy fájdalmat okozok, éreztetni tudom a saját kínjaimat.
Akárhogy is van, az egész nagyon veszélyes. A kislányom négy hónapos. Meg kell mentenem magamtól. Mástól talán meg tudnám védeni, vagy el tudnék vele menekülni onnan, ahol bántani akarják. De így teljesen magamra vagyok utalva, minden felelősség az enyém. Önmagamtól félek. Ennél talán nincs is szörnyűbb érzés.
Ez a gyerek másfél hónapos korában tudatosult bennem, amikor egyszer vigasztalhatatlanul sírt. Belül, a fejemben folyamatosan ismételgette egy hang: segítened kell rajta, nem tehet róla szegény, ne bántsd, ne bántsd! De közben éreztem, hogy már nem érdekel semmi, azt akartam, hogy hallgasson el, bármi áron. Akkor hirtelen beraktam az ágyba, kirohantam a vécébe, és magamra zártam az ajtót. Bekapcsoltam a ventilátort, hogy ne halljak semmit, és elhatároztam, hogy csak akkor megyek vissza, ha lehiggadtam. Sikerült. És azóta többször is sikerült úrrá lenni magamon.
Az én feladatom az, hogy megszakítsam a sort. Hogy megtörjem az átkot, ami generációk óta kíséri a családunkat. Le kell győznöm önmagam, hogy Kiskatának már szebb élete legyen. És az unokáimat is nekem kell megmentenem…“
Sok „Kati” él közöttünk
Gondolom, legtöbb olvasónk csak legyint Kati történetére: „Érdekes, de az én szempontomból nincs jelentősége. Azt eddig is tudtam, hogy nem szabad brutálisan verni a gyereket.” Valóban, manapság már nem olyan elterjedt ez a nevelési módszer, de a tapasztalatok szerint még mindig túlságosan engedékenyek vagyunk a testi fenyítés kérdésében. Ez viszont részben annak tudható be, hogy sok mai szülőt neveltek hasonlóan, mint Katit, és közülük jó néhányan elfogadják a verést mint pedagógiai eszközt. Ennek a megközelítésnek a jelmondata: „Engem is vertek, és lám, rendes ember lett belőlem.” Rá kellene ébredni végre, hogy a verés – akár kicsi, akár nagy – soha nem hoz hosszú távú, tartós pozitív eredményt, hanem minden esetben rombol. Lássuk, hogyan.
Nézzük a helyzetet az ő szemével!
 |
A szülő is ember!
Valóban. Szinte nincs család, ahol el ne csattanna egy-egy tasli. Bárki kerülhet olyan lelkiállapotba, hogy a nap során felgyűlt feszültségét egyszerűen berobbantja a gyerek értelmetlen hisztije. Ilyenkor az ember nem gondolkodik, csak egyszerűen odacsap – annak ellenére, hogy nem ért egyet a gyerekveréssel. Ez bocsánatos bűn, és szigorúan el kell különíteni attól a nevelői hozzáállástól, mely szerint a „dádázás, popsira csapás” elfogadott módszerként szerepel. Lehet, hogy az előbbi esetben elcsattant pofon jobban fáj, mit az „átlagos” rosszalkodásért kapott kisebb dádá, a hosszú távú hatás mégis más.
Gyereket verni: öngól!
A pedagógiai célzatú verésnek sok hátulütője van. A kutatók már régen tudják, csak a köztudatban nem terjedt még el eléggé, hogy a példamutatás százszor erősebben hat a gyermekre, mint a tudatos nevelési eszközök, a jutalmazás és a büntetés. A gyerek mintája a szülő, az első években szinte nincs is más, akiről példát vehetne. Sokkal szívesebben utánozzák a gyerekek az agresszív megnyilvánulásokat, mint más típusú viselkedéseket. Ha a gyermek azt látja, hogy anyja veréssel rendezi el a problémákat, miért tenné ő ezt másképpen? És honnan tudná, hogy másképpen is lehet? Mi jogon várjuk el tőle, hogy ne csapjon oda gyerektársainak vagy akár szüleinek is? A legtöbb verekedős gyerek olyan családból kerül ki, ahol a szülők rendszeresen bántalmazzák egymást vagy a gyereket. Ha békésebb megoldást választunk a konfliktusok rendezésére, utódunk azt fogja megtanulni. A szülő önuralma tehát a legjobb garancia a gyermek önuralmára. Persze nem könnyű kilépni az ördögi körből, hiszen mi is azt tudjuk továbbadni, amit a saját szüleinktől kaptunk. A legjobb az lenne, ha még családalapítás előtt megtanulná minden fiatal, hogy erőszak nélkül is lehet kommunikálni, hogy úgy is érvényesítheti saját érdekeit, hogy a másik ember eközben ne sérüljön. Nagy feladat, de megéri, legalább a gyerekek érdekében.
Üss meg!
Bizony, van olyan gyerek, akinek a viselkedését látva „kinyílik a bicska a zsebünkben”. Vajon mi vezeti el idáig a gyereket? Sok esetben az, hogy csak úgy tessék-lássék folyik a nevelés, és ettől a szülő elveszti a hitelét a gyerek előtt. Lássunk egy mindenki számára ismerős helyzetet! Anyukák ülnek a játszótéri padon. A kis Dzsoki homokot szór Panka fülébe. – Dzsokikám, nem szabad – mondja kedvesen a mamája, és tovább beszélget. Dzsoki tovább szórja, a homokból már az anya táskájára is jut. – Mondom, hogy nem szabad! – szól oda a válla fölött Dzsokimama. A következő lapáttal már Panka szemébe is jut. Ezt Panka anyja nem bírja tovább, morogva felnyalábolja a kislányt. Dzsoki még egy lapátnyi homokot küld utánuk, ezzel a saját anyját is eltalálja. Dzsokimama odapenderül, kikapja a lapátot a fia kezéből, és lekever neki egyet, miközben azt kiabálja: – Kétszer is szóltam, hogy ne szórd a homokot, hát a falnak beszélek?!
Igaza lenne? Valóban szólt? Ha betű szerint értelmezzük a dolgot, igen. A gyerek viszont érezte, hogy anyjának egyáltalán nem fontos ez az egész, hogy a rászólás mögött tulajdonképpen az áll: hagyjál beszélgetni, ne csinálj olyasmit, amivel megzavarnál! És Dzsoki, mióta megszületett, semmi mást nem szeretne jobban, mint „megzavarni” az anyját, elérni azt, hogy végre rá figyeljenek. Azt tapasztalta, hogy ezt egyre nagyobb gorombaságokkal tudja csak megtenni: ám legyen. A pofon is jobb, mint a semmi! Ebből a helyzetből nehéz a kiút, hiszen a gyermek már immúnis a sok „nem szabad”-ra. Ilyenkor már szinte lehetetlen gyors és hatékony nevelési módszert találni – a verésen kívül. Jobb lett volna az egészet megelőzni.
Dr. Kecskeméti Edit, az UNICEF magyarországi nemzeti bizottságának igazgatója a jogi szabályozást hiányolja.
– Magyarországon nincs egyetlen törvény sem, amely konkrétan kinyilvánítja a szülők előtt, hogy nem helyes veréssel nevelni a gyereket. Egy ilyen törvény persze nem arra szolgál külföldön sem, hogy egy pofonért szankciókkal lehessen sújtani a szülőket. Itt az elv fontos igazán. Hatásos lenne, ha egy hiteles, független tekintély propagálná, hogy gyereket verni nem szabad, és nem is vezet eredményre. Nagyon jó lenne, ha létezne gyermekjogi ombudsman, aki képviselhetné ezt a nézetet. Ez azért nagyon fontos, mert még ma is elhangzik ilyen mondat „nagy emberek” szájából: – Tisztelem a szüleimet, mert ha veréssel is, de embert faragtak belőlem. – Valójában nincsenek számszerű adataink arról, hogy mely társadalmi rétegekben milyen arányban fordul elő gyerekverés a családban, de nagyjából sejtjük, hogy társadalmi hovatartozástól függetlenül minden tizedik gyerek rendszeresen szenvedi el szülei brutalitását. Egyre többször derül fény csecsemők bántalmazására is. Ennek okait abban kereshetjük, hogy manapság nagyon sok fiatal anya teljesen felkészületlenül marad magára a kisbabájával. Nincs hová fordulnia, nincs lehetősége kilépni a kritikussá váló helyzetből, hiszen szülei távol vannak (vagy nem bízik bennük), a párja meg reggeltől estig dolgozik. Sokkal több kismamaklubra lenne szükség, ahová kimozdulhat, ahol sorstársakkal találkozik, ahol szakemberek segítségét kérheti a bajba jutott anya.
(Januári cikkünk nagy levélíró kedvet váltott ki olvasóinkból. Tanulságos élmény szembesülni azzal, hogyan gondolkoznak a huszonegyedik század ifjú szülői a verésről. Számomra az a legérdekesebb, hogy sokszor egy levélen belül is milyen ellentmondások találhatók. Vajon mit gondol az az anyuka, aki a következőt vetette papírra: „Ellenzem a verést, a gyerek bántalmazását, de egyetértek a kézre, popsira ütéssel”? A következő kérdés: „Hová lesz a felnőtt tekintélye, ha egy gyerek megütheti őt?” – alapvetően hibás. Azt kéne inkább felderíteni, mi vezetett el odáig, hogy a gyerek megüsse a felnőttet. Örökre meg kellene tanulnunk: egy gyerek soha nem születik rosszindulatúnak. Viszont szinte minden gyerek nagyon ügyes: többnyire használja azokat az eszközöket, amelyekkel magára vonja a szülei figyelmét. És ezeket az eszközöket a szüleitől veszi át!)
Levelek, hozzászólások (figyelem, egy hároméves gyerek esetéről van szó!):
MIÉRT kapott ostort egy hároméves??? Ne haragudjatok. Nem, nem ütöttem volna meg, hanem – ha már el nem vehetem azt a buta ajándékot, akkor – kivittem volna a szabadba, és elmagyaráztam volna, hogy csakis emberektől távol csapkodhat. Két fiam van, soha nem emeltek kezet rám vagy más felnőttre. De ha megtették volna, biztos nem ütök vissza, hanem elmagyarázom, hogy nem lehet, és hogy miért nem. Pont arra tanítjuk ezt a korosztályt, hogy a kisebbet nem szabad megütni. Akkor ez ránk nem vonatkozik? Különösen, hogy Szilvia nem az anya. Ha az enyéimet ütötte volna meg, az lett volna az utolsó napja nálunk.
Én is úgy gondolom, hogy verni nem szabad a gyereket, mármint abban az értelemben, hogy megverem, mert bepisilt vagy mert ideges vagyok. Kékre-zöldre pláne nem. Viszont az a véleményem, hogy a nevelésbe beletartozik a jutalmazás és a büntetés is. Ha jót csinál, meg kell dicsérni, meg kell jutalmazni, de ha valami rosszat tesz, ráadásul szándékosan és tudatosan, például ha megveri vagy rugdossa az anyját, akkor meg kell büntetni. Az ilyen kicsiknél egy fenékre vagy kézre ütés szerintem elég jó bünti. Két percig fáj, aztán minden oké. Majd igyekszik elkerülni, hogy legközelebb is kapjon. Szobafogság, bezárás, sarokba állítás, vacsoramegtagadás: ezek sokkal szörnyűbb büntetések, mint a fenékre verés.
Nekem még nincs gyerekem, de azt gondolom, nem árt, ha megtanulja egy gyerek, hogy nem lehet büntetlenül verekedni, ostorral csapkodni. Ha valakit megüt, vagy valakinek fájdalmat okoz, akkor annak az a reális kockázata, hogy az illető visszaüt, lehet, hogy nagyobbat is, és az bizony fáj. Én biztos, hogy kiosztottam volna egy jó nagy pofont Andrisnak és annak az ördögfiókának is, aki a múltkor elkezdte rugdosni az anyját az egyik boltban, mert nem vett meg neki valami Legót. A mama szelíden magyarázkodott, hogy nincs rá pénze, meg kérte a gyereket, hogy viselkedjen rendesen, az meg csak üvöltött, hülyézte az anyját, és rugdosta a lábszárát. Na, ha velem mert volna így viselkedni, kapott volna rendesen. Persze az öncélú fenyítést elítélem, de vannak olyan esetek, amikor helyre kell tenni a dolgokat.
Egyetértek Szilvia reakciójával, mivel a pici túllépte a határt azzal, hogy fájdalmat okozott, és a többszöri figyelmeztetés sem járt eredménnyel. Szavaiból egyértelműen kitűnik számomra, hogy szereti a kisfiút, nem haragból, türelmetlenségből vagy tehetetlenségből ütött, és nem is akkorát, hogy fájdalmat okozzon. Jómagam ellenzem a verést, a gyerek bántalmazását, de egyetértek a kézre, popsira ütéssel, ha a többszöri figyelmeztetés eredménytelen. Fejre és egyéb érzékeny testrészre nem irányulhat, és fontos, hogy a gyerek tisztában legyen azzal, miért kapja, mit nem szabad többet tennie vagy mondania. Éppen ezért közvetlenül kell követnie a rossz cselekedetet, később értelmetlenné válik. A legtöbb esetben a büntetés enyhébb fajtája is sikerrel jár: ilyen lehet a sarokba állítás vagy eltiltás valamitől. Semmilyen büntetés nem lehet azonban fájdalmas vagy megalázó a gyerek számára. Szünder Nóra, Székesfehérvár
Szilviához hasonlóan én is döbbenten olvastam a januári számban megjelent cikket a verésről. Én sem tudok egyetérteni a leírtakkal, mert számomra azt sugallja, hogy ha a szép szó, a kérlelés és mindennemű pedagógiai fortély csődöt mond, akkor sem üthetek rá a gyermekemre, mert akkor miattam lesz egy életen át lelkileg kiegyensúlyozatlan, szorongásokkal küszködő ember, én pedig egy gyermekét nem szerető, rossz anya. Szerintem ez egyáltalán nem így van. Persze nem kell túlzásokba esni, nem azt akarom ezzel mondani, hogy ha kell, ha nem, üssük a gyereket, de azért kell lennie valahol egy határvonalnak. Nekem is van egy tizenöt hónapos kislányom, és bizony volt már, hogy eljárt a kezem. De ettől még nem tartom magam rossz anyának. Takácsné H. Katalin
