 |
A Baross utcai klinikán úgy látszik, máig megmaradt a régi, elegáns elnevezés –, sőt a jelek szerint ma is használják. – Véletlenül lettem szülésznő – emlékszik a kezdetekre Bodó Mária. A József Attila Gimnáziumba jártam, az egyik ottani barátnőmtől kaptam kedvet ehhez a munkához. Egy nyarat dolgoztam is a Tétényi úti kórházban, ezután határoztam el, hogy szülésznő leszek. Kiderül, Marikának volt némi családi indíttatása is: dédnagymamája bábaként dolgozott Nagykanizsán. – Állítólag hasonlítok rá – meséli. Egy pillanatra elgondolkozik, amikor azt kérdezem, hogy három évtized után hány szülés áll a háta mögött. – Nem is tudom, több ezer. Amikor 1970-ben a klinikára kerültem, évente körülbelül háromezer-ötszázan szültek nálunk, erre voltunk hárman szülésznők. Sajnos én ma már csak ritkán vezetek szülést, más dolgom van. Amikor főmadám lettem, talán azt szoktam meg a legnehezebben, hogy kikerültem a szülőszobáról – fűzi hozzá. – Sokat változott a világ az elmúlt harminc évben: azelőtt a szülésznő „őrmesterhez” hasonlított, aki kiadta a parancsot, és azt mindenkinek teljesítenie kellett – idézi a régi időket. Ma egészen más minden, nincs már ott a szülőágy mellett a hideg és a meleg vizes kád, helyette neonatológus áll készenlétben, ha nem sírna fel a kicsi. Húsz évvel ezelőtt szenzációnak számított egy huszonnégy hetes terhes édesanya esete. Felvételkor teljesen egyértelműnek tűnt, hogy elvetél, ennek megfelelően készítettük elő a szülést. Döbbenetes volt, amikor felsírt a baba. Alig egykilós volt. De úgy látszik, meg akart születni, pedig abban az időben ekkora újszülöttek ritkán maradtak életben. Ez a csecsemő néhány hét elteltével egészségesen került haza az intenzív osztályról. Rendszeresen meglátogattam, míg a klinikán kezelték. Jó volt látni, ahogy napról napra gyarapodott. A régi szigor után furcsa volt számomra, hogy az apukák is bejöhetnek a szülőszobába. Meg kellett szoknunk a jelenlétüket, de hamar rájöttünk, ha partnerként kezeljük őket, nekünk is könnyebb a dolgunk. A papás szülések hőskorában történt, amikor még csak kevesen éltek ezzel a lehetőséggel, hogy éjszaka jött be egy kismama, a férje hozta be. Az első gyereküket várták, mindketten nagyon meg voltak illetődve. Míg előkészítettem a fiatalasszonyt, az apuka izgatottan járkált le-föl a folyosón. Csendes éjszakánk volt aznap, csak ez az egy kismama vajúdott. Gyorsan tágult, úgy tűnt, sima szülés lesz. Miközben a fájásait ellenőriztem, gondoltam egyet, megkérdeztem, hozott-e papucsot a férje. Először nem értette, mit akarok. Nagyon meglepődött, mikor egyszer csak megjelent mellette a párja. Végül papás szülés lett, pedig eredetileg nem tervezték. Utólag elmondták, de látszott is rajtuk, boldogok, hogy így alakult. Persze aki nem akarja, annál nem erőltetjük a papás szülést. A munkánkban talán ez a legfontosabb: a megértés. És a türelem, amelynek nem szabad elfogynia – teszi hozzá. – A mi dolgunk többek között az is, hogy megbeszéljük a vajúdó asszonnyal a lehetőségeket, és ha kell, meggyőzzük, mert a szülésnél fontos az összhang a kismama, a szülésznő és az orvos között. Egy alkalommal nagyon nehezen boldogultunk egy asszonnyal. Semmiképpen nem akart szülni, mindenáron császármetszést szeretett volna. De jól tágult, fájásai is voltak, a magzat is jól helyezkedett el, nem is volt túl nagy, semmi nem indokolta a műtétet. Az asszony viszont csak azt hajtogatta, hogy nem akar szülni. Valahogy le kellett csillapítanom. Leültem mellé, elkezdtünk beszélgetni. Kiderült, azért tiltakozik a szülés ellen, mert azt jósolták neki, belehal. Végül azt mondtam, rendben van, de előbb ott az ágyon el kell végeznie a nagydolgát. Így született meg szinte észrevétlenül a babája. Természetesen nem halt bele.
A fájdalmat elfelejtik a nők, de az megmarad az emlékeikben, ahogy bántak velük. Egy mosoly, egy-egy jó szó fontos, de az is, hogy belülről jöjjön. Az nagyon jó érzés, ha évek múlva is megismernek, megszólítanak az utcán. Marika, miközben körbevezet birodalmában, arról mesél, milyen csodálatos elsőként meglátni az újszülöttet, és hogy mennyire elszomorító, ha némelyiket nem viszi haza az anyja. De hozzáteszi: – A következő kismamának mindebből semmit sem szabad észrevennie. Míg kikísér, bevallja, sok áldozatot kellett hoznia a munkájáért. Van egy felnőtt fia, több gyereke nincs. Igaz, szeretett volna egy kislányt is, de az élet másképp hozta. – A mi munkánkkal nehezen egyeztethető össze a nagycsalád – magyarázza. – Cserébe viszont itt volt az a több ezer kisbaba, akiknek a világra jövetelénél én is közreműködtem.
