A párom 2000 karácsonyára levelet kapott, melyben születendő gyermekünk közölte vele, hogy ott rejtőzködik a pocakomban. Később is írtam neki néha levelet a gyerekünk nevében. Hirtelen zuhant a nyakamba minden, akkor még dolgoztam is, de közben saját céget alapítottunk. Egy rossz AFP-eredmény miatt további vizsgálatokra volt szükség, én viszont aznap úgy mentem tárgyalásra, hogy még nem tudtam, egészséges-e a gyermekem egyáltalán. Hatalmas lelkierő kellett hozzá, nehogy elbőgjem magam, és tudjak koncentrálni. Szerencsére kiderült, nincs semmi baj. Az ötödik hónap végén toxémia gyanújával írt ki az orvosom. Rendezgettem a babaholmikat, vártam a nagy napot. Augusztus 20-án, a legnagyobb melegben még hősiesen cipeltem a jeges teát a férjemnek, aki motorcsónak-versenyző, és akkor volt egy futama a budapesti versenyen.
Augusztus 28-ra voltam kiírva, aznap izgatottan, kórházi pakkal együtt jelentünk meg az István Kórház szülészetén, de kis tágulással még hazaküldtek, mondván, hogy ebből még nem lesz baba egy ideig. Akkor megbeszéltük az orvosommal, hogy 30-án csütörtökön megindítja a szülést. Onnantól kezdve alig aludtam, pedig utólag már tudom, akkor kellett volna. A megbeszélt időpontban reggel hétre ott voltunk, és egy CTG-vizsgálat után megtörtént a burokrepesztés. Utána még vígan lementünk volna a kórházi büfébe, de a szülésznő utánunk rohant, hogy igaz, lehet mászkálni, de nem ennyire! Szépen beköltözködtem a kijelölt vajúdóágyra. Közben óránként vizsgáltak, sétálást javasoltak, mert nagyon nehezen tágultam. Délben még mindig nem volt szinte semmi, pedig akkor már nagyon kimerültem. Azért is, mert végig hánytam. Minden vizsgálatkor, de az idő haladtával már minden fájásnál hányinger fogott el. Kipróbáltam a kádat, de az sem járt sok eredménnyel. Kaptam fájáserősítő injekciót, tágítottak. Egy óra után már egybefolyt az idő. Csak ültem a labdán, az ágy rácsába kapaszkodva, és semmi nem érdekelt. Délután három óra körül azt mondták, bekötik az oxitocin-infúziót, mert rossz állapotban vagyok. Na, ez meg is tette a hatását. Alighogy elkezdett csepegni, a férjem rohant is a szülésznőért, aki bejött, megvizsgált, és máris hívta az orvost. Négy tolófájásra kint is volt, kicsit köhögött, nem sírt, csak nézegetett, és összekucorodva pihegett a hasamon. Apukája elvágta a köldökzsinórt, és nagyon boldog volt. Akkor láttam először sírni, az én drága, erős, macsó kedvesemet. Pár perc múlva megszületett a lepény is, és a szülésznő megmutatta „a baba szobáját”, ahol eddig lakott. Aztán elvitték az én kis bogaramat, hogy felöltöztessék és megmérjék. 3,63 kilogramm, 59 centiméter lett. Közben engem összevarrtak, és mikor visszahozták a fiam, lekapcsolták a villanyt, becsukták az ajtót, és egy órácskát együtt lehettünk immár hármasban. Utána mennünk kellett, mert igen sokan szültek aznap. Volt, akinek már nem is jutott ágy a vajúdóban.
Fent a gyermekágyas osztályon sem volt különb a helyzet. Mindezek ellenére a nővérkék szeretettel és kitartással foglalkoztak az édesanyák gondjaival-bajaival, és dicséret illeti a csecsemőosztályon dolgozókat is, akik ugyanilyen aranyosak voltak a nagy forgalom dacára. Köszönettel tartozom szülészorvosomnak, Hetényi Gábor főorvos úrnak, továbbá Dr. Kocsis Irma nőgyógyásznak, aki terhességem előtt és után is kitűnően kezel. Legjobb választásom a szülésznő, Spiesz Anna volt, aki lelkesedésével és állandó odafigyelésével megkönnyítette a vajúdásom, ezúton is szeretném kifejezni a hálámat. És végül, de nem utolsósorban köszönöm a férjemnek, hogy végig fogta a kezem. Neki is nehéz volt, még aznap este indult egy külföldi versenyre, és mégis megoldotta, hogy velem lehessen.
E. B. Beuci@dpg.hu
Megjelent a Kismama magazin 2002/3-as számában.
