Számomra a szülés többszörös izgalommal járt. Életem párjával tavaly november elején fogadtunk örök hűséget egymásnak, amikor első gyermekünkkel voltam már mindenórás. Az esküvőt a baba születése után pár hónappal terveztük, de előre kellett hoznunk néhány jelentős dolog miatt. A 28. héttől veszélyeztetett terhes voltam és a 32. héten be kellett feküdnöm a kórházba, mert megindult a szülés. Szerencsére időben érkeztünk a kistarcsai Flór Ferenc kórházba, le tudták állítani. Így szigorú pihenésre fogva két hét után hazamehettem. Az esküvő előtt megkértük az anyakönyvvezetőt, hogy ha kell, a kórházban folytassa a szertartást. Esküvőnk utáni nap már egészen komoly fájásaim voltak, aztán elmúltak. Majd újra és újra ismétlődtek. Rákövetkező napon éjjel már nem tudtam aludni a méhösszehúzódásoktól, és mikor lámpát kapcsoltam, láttam, hogy vérzek is. Azonnal indultunk a kórházba. Az úton már háromperces fájásaim voltak. Emlékszem, a legkisebb félelem sem volt bennem, boldogok voltunk, hogy végre megláthatjuk azt a pici csodát, akire oly sokat kellett várnunk.
Míg a párom átöltözött, hívták az orvosomat, aki a kilenc hónap alatt végigkísérte gyermekünk fejlődését. Előkészítettek a szülésre, és mire a szülőágyon feküdtem, addigra az orvos is megérkezett és a párom is készenlétben állt. Addigra már nagyon sűrűn jöttek a fájások. Mivel a magzatburok nem repedt meg, az orvos burkot repesztett. Éreztem ahogy a kellemes, meleg magzatvíz folyik ki a lábam között és abban a pillanatban semmilyen fájásom nem volt, nyugodt voltam. A párom fogta a kezem, biztatóan és büszkén mosolygott. Ez a fájdalommentes idill azonban csak egy-két percig tartott, utána azonnal jött az első tolófájás, ami mindennél erősebb és fájdalmasabb volt. Éreztem hogy nyomnom kell, éreztem, ahogy babám egyre jönne kifelé. Orvosom mindvégig nyugodt volt és bátorított, hogy nyomjak, hadd lássa meg végre ez a gyermek a napvilágot. Nagyon gyorsan zajlott minden, ám a baba hirtelen kifáradt, és nem tudott nekem segíteni. Nem igazán tudtam, mi történik velem, láttam, hogy a páromat befogja az orvos, és rajtuk és a szülésznőn kívül még öten-hatan lettek körülöttem.
Nyomtam rendületlenül, de a babám csak nem mozdult. Az orvos később mondta el, hogy elakadt a szülőcsatornában és ivott a magzatvízből, ami magzatszurkos volt. Emiatt oxigénhiány lépett fel nála. Azonnal kellett döntenie, hogy császármetszés legyen vagy vákuum. Én ekkorra már nagyon kimerült voltam és nemigen érzékeltem, hogy mi történik körülöttem, csak azt láttam, hogy jött egy orvos és teljes erejével beletérdelt a hasamba abban a percben, amikor vákuummal kicsúszott belőlem a baba. Iszonyú fájdalom volt, de mikor megláttam a gyermekemet, minden fájdalmat feledtetett velem. Gyönyörű volt, hibátlan, csodálatos. Nem sokáig gyönyörködhettem benne, csak néhány másodpercig, mert nem sírt fel, és rögtön elrohantak vele. Boldog voltam, mert nem tudtam, mi történt, a párom viszont nagyon szomorú, ő végig tudatában volt annak, hogy milyen komplikációk adódtak. Tíz perc múlva hozták vissza már pólyában, kicsi kezei teljesen lilák voltak, hangja most sem volt, csak nagyon fáradtan és kimerülten tekintgetett felém, nekem pedig folytak a könnyeim, hogy végre láthatom őt. Párom is sírt a megkönnyebbüléstől és a boldogságtól. Aztán elvitték Vivient, és mivel elég komolyan szétrepedtem belül is a szülés során, még következett egy kétórás műtét. Az én drága párom mindvégig velem volt, egy percre sem hagyott magamra, rengeteget köszönhetek neki, nélküle nem ment volna.
Vivien két napig inkubátorban volt, ezalatt csak a lefejt tejemet kapta. Sajnos nagyon komplikált volt a születése, az oxigénhiány miatt öt órán keresztül lélegeztető gépen volt. Aztán került inkubátorba és végig megfigyelés alatt tartották, az orvos nagyon félt, hogy valamilyen károsodás következett be nála. A kistarcsai kórházban vannak baba-mama szobák, de Vivit nem lehetett kivinni, így én jártam hozzá a csecsemőosztályra. Miután kivették az inkubátorból, azonnal megszoptattam, és nagyon ügyes volt kezdettől fogva.
Rengeteg tejem volt, és köszönettel tartozom a csecsemőosztályon dolgozó nővéreknek, mert türelemmel fogadtak és segítőkészek voltak. Vivit igény szerint szoptathattam éjjel-nappal, mindig jöttek értem a nővérek, ha éhes volt.
Hat hónapos koráig csak anyatejet kapott, most kilenc hónapos és még mindig szopizik napjában háromszor. Emellett persze már többféle ételt is eszik. Szerencsére teljesen egészséges és vidám, kiegyensúlyozott baba. A párom és én pedig a legszerencsésebb szülők vagyunk a világon!
R.B.B., Isaszeg
Megjelent a Kismama magazin 2001/10-es számában.
