Kedves Olvasóink!

Én ajándéknak tekintettem minden extra időt: újabb nap baba nélkül, újabb fiókban teszek végre rendet, újabb ételt húzok ki a „Szülés előtt feltétlenül beszerzendők” listájáról. Sikerül erőt gyűjteni, hogy mind a két nagyobb gyerek kapjon új cipőt, nadrágot. Jó, a télikabát-vásár elmaradt, de kis híja volt csak!
Egy hét túlhordás után már naponta kellett volna NST-vizsgálatra járnom. Nem hiszem, hogy a kilencedik hónapon is túl szabad még autót vezetni, ám én boldogan autóztam a főváros és a falunk között, mert közben elintézhettem a bevásárlást is. Ez talán már annak a híres módosult tudatállapotnak volt köszönhető, amely a szülés alatt jellemzi a mamát: akkortájt úgy gondoltam, ha nem pótolom azonnal a fogyatkozó ásványvizet, krumplit, paradicsomot, a családom éhen hal a négy nap alatt, amíg távol leszek.
Aznap este is sikerült megpakolnom a csomagtartót, még a vizsgálatról hazafelé tartva. Elmondtam két mesét a gyerekeknek, aztán kiteregettem a frissen mosott ruhát. Nem maradt tennivalóm aznap éjszakára, ráadásul még mindig telihold világított az égen. (Állítólag ilyenkor szeretnek megszületni a ráérős magzatok!) Jól betakaróztam, hogy majd a híradó alatt elaszom, de most mást jósoltak a hónapok óta megszokott „fájások”. Nem, aludni ma éjjel már nem fogok. Hárompercenként jönnek, ideje felhívnom a bábát. Ő segítette világra az első két babát is, szerencsére a harmadik is olyan udvarias, hogy épp az ő éjszakai ügyelete alatt szeretne velünk találkozni. Hajnali egy óra van, amikor elindulunk. Pedig otthonszülésre készülünk, mint három éve és öt éve is. Háborítatlan biztonságra, csöndre, nyugalomra van szükségünk, hogy minden a kívánságaink szerint történhessen. Talán nem túl nagy az ellentmondás: én az otthonszülés természetes körülményeit a Szent Imre Kórház szülészetén találtam meg.
Fél kettőkor érkezünk, egy lélekkel sem találkozunk a szülésznőn kívül, aki már vár bennünket. Egy óra is eltelik a felvétellel, a gyönyörű, egyágyas szoba „berendezgetésével”, egy igazi görcsoldó forró zuhannyal
Fél három is lehet már, amikor végre a műszer- és gyógyszermentes alternatív szülőszobába lépünk. Tudom, mit szeretnék: ráülni a nagy fiziológiás labdára, beleereszkedni a medencébe, segíteni a babának előbbre jutni. Ahogy a labdára ülök, megreped a magzatburok. Négy vagy öt elemi erejű összehúzódás követi, ezeket már a vízben is nehezen bírom, de érzem, nagyon közel vagyunk már. Három előtt tíz perccel tapintható a kisfiam feje, negyedóra múlva, szinte nyomás nélkül, a kis patkó alakú szülősámlin, vagy inkább a párom ölében ülve meglátom a kisfiamat. Egészen picurka, három kiló tizenöt deka, kisebb, mint a testvérei voltak. Ő nem sír, csak én, most estem pánikba: hiába látom, hogy ép, egészséges, gyönyörű, ha ott a köldökzsinóron a két valódi csomó. Hárman is nyugtatnak, mire felfogom, hogy ennek már semmi jelentősége. Akkor kezdek örülni, amikor Peti a karomban szopizni kezd.
Köszönet a könnyű, gyors, felejthetetlen szülésért Ujvári Bori szülésznőnek és az orvosomnak, dr. Fülöp Tamásnak.