„Csináljuk akkor, amikor lehet!”
 |
Első gyerekemmel a védőnő és a gyermekorvos szabta komor keretek között zajlott az életünk: szigorúan háromóránkénti etetés, egy ciciből, evés előtt pelenka, méricskélés – és hiába ordított, hogy már rég éhes, vagy hiába aludt volna még egy kicsit, nem mertem ellentmondani a magabiztos tanácsoknak. Jött hathetesen az első gyümölcslé, később a reszelt alma és így tovább, lesve az órát, amely beszabályozta az életünket. Soha olyan elhanyagolt, kialvatlan és ingerült nem voltam! A második gyerek nevelt igazi, belevaló szülővé. Jóval határozottabb elképzelései voltak a világról, s benne saját magáról, mint nekem. Születése pillanatától borult minden, ami addig bevált – olyan egyszerű dolgok is, mint az evés vagy az alvás. Nem panasz, csak megemlítem: a gyerek három egész esztendőn át húsz percnél többet nem aludt egyfolytában, és ha ébren volt, ordított. Nem sírt, nem nyafogott – ordított. Ehhez járult még a tejcukor-érzékenység és az asztma. Abban az állapotban kéjes örömmel gyilkoltam volna meg bárkit, aki meg akarta mondani, mit tegyek. Hallatlan rugalmasságra tettünk szert párommal a túlélésért. Ekkor alakult ki az azóta ezerszer beigazolódott házi mondásunk: nem vagyunk állatok, hogy akkor csináljunk valamit, amikor akarjuk. Nem. Amikor lehet!
Senki nem értette, miért vágtunk neki a harmadik gyereknek, de úgy éreztük, nem érhet minket meglepetés. Ám aki próbált már egyszerre hármat pelenkázni – egy elrohan, egy elgurul, egy meg ordít –, az tudja, miről beszélek. Soha, de soha nem történt meg, hogy kora este boldogan mosolyogva lefeküdtek volna, és emberi időn belül álomba merültek volna. Az esti műszak éjfélig tartott – a hajnali meg háromkor kezdődött. A szövőnők élete mennyországnak tűnt. A rokonok persze tudták, mi a megoldás, mit KELL egy gyerekkel csinálni.
Be is dőltem volna a tanácsoknak, ha nem ejtették volna ki, hogy KELL. Így viszont azt dünnyögtem: KELL? Azt már nem. Én vagyok ott, én kínlódom, nekem ne mondja senki, hogyan KELL.
A spártai körülmények hallatlan racionalitásra neveltek. Megtanultam tizedmásodpercek alatt bemérni, hogyan rangsorolódnak a problémák. Az elsődleges cél életben maradni: az ember nyilván előbb menti ki az égő ólból a gyereket, és csak utána kérdezi, nem kell-e pisilnie. És így tovább.
A Nagy Változást az iskola hozta meg. Óvodában még lehetett rugalmasan kezelni a napirendet. Egy egész iskolát nem tudok meggyőzni, hogy kezdődjék később a tanítás. Alkalmazkodtunk. Jöttek a különórák, egyéb elfoglaltságok, barátságok. Mi is dolgozni jártunk. Ekkor született a negyedik gyermek – aki tudomásul vette a helyzetet. Előfordul, hogy megbeszéljük: tudom, hogy álmos, de aludni lehet az autóban is. Az viszont NEM történhet meg, hogy a fiam órákig várjon rám a szakadó esőben.
Azon kaptam magam, hogy lepedőnyi papírlap előtt állok, és szorgalmasan írom, ki mikor, meddig, hol és mit csinál. Nevezhetjük ezt napirendnek is. Megtanultunk együtt élni, egymás dolgait rangsorolni, figyelembe venni. Igen, az öt hónapos is. Ha éhes, ehet – de ha a másikkal gond van, az legalább ennyire fontos. Nem a napirend szabályozza az életünket – a hat ember élete alakította ki a napirendet. Ezt tanulták meg a gyerekeim. De hogy húsz év múlva mit fogok csinálni azzal a nagy, üres papírral a falon, még nem tudom.
Török Monika
„Mindenki alkalmazkodik a többiekhez”
 |
Egyszer egy kialvatlanságtól karikás szemű barátnőm arról panaszkodott, se éjjele, se nappala nincs a gyerek miatt. Csak hallgattam. Arra gondoltam, csinálja mindenki úgy, ahogy jólesik neki, nem biztos, hogy ami nálunk bevált, az másnál is működik. Mi mindenesetre más utat választottunk, nehéz is volt barátnőmmel közös programot összehozni. Hogy mitől volt ilyen fáradt, azt akkor értettem meg, amikor egyik látogatásuk majdnem az éjszakába csúszott bele. Délután helyett este nyolckor érkeztek, ekkor még az én gyerekeim is elemükben voltak, de tíz körül már annyira túlpörögtek, hogy kénytelen voltam takarodót fújni. Az ő kislánya még csak akkor jött volna bele a játékba. Soha nem utáltam ki senkit, aki hozzánk látogatott, de akkor pokolba kívántam barátnőstől, gyerekestől az egész csapatot.
Anyám egyik útravalója volt, amikor elköltöztem otthonról, hogy tervezzem meg a napjaimat, mert így mindig mindenre jut majd időm. Akkor csak rábólintottam, mint annyi másra is, és férjemmel együtt éltük az egyetemisták pörgős, kiszámíthatatlan életét. Ebbe csöppent bele tíz évvel ezelőtt Eszter. Ettől fogva már nem lehettünk teljesen a magunk urai. Éjszakai baglyok lévén a hajnali ébredésektől például nagyon szenvedtünk. Hamar beláttam, valahogy rendszert kell kialakítanunk, különben nem fogjuk bírni a tempót. Az első egy-két hét összevisszasága után így kialakult az etetés, a séta és az alvás köré szerveződött napi ritmus. A napirend percre pontos betartásához azért soha nem ragaszkodtam. Ha szép idő volt, főzés helyett sokszor inkább sétálgattunk, legfeljebb felcserélődött az ebéd és a déli alvás. Két dologhoz ragaszkodom kitartóan: a délutáni alváshoz és az esti lefekvés időpontjához, előbbit igény szerint hagytuk el a nagyobbaknál, utóbbi nyolc és kilenc óra közé esik: először Andris kerül ágyba, nem sokkal utána Berci, végül Eszter. A legnagyobb gyereknél bejáratott rendszer később is bevált, igaz, manapság kicsit bonyolultabb a szervezés. Andris programja ugyanúgy az evés, alvás, séta hármasa körül alakul, de neki bizony alkalmazkodnia kell a nagyok napirendjéhez. Például az, hogy húzom vagy siettetem a délutáni alvást, attól függ, Eszter mikor végez az iskolában. Igyekszem a kicsit nem bolygatni déli pihenője alatt, de ez nem mindig jön össze. Előfordul, hogy a babakocsiban elszunyókál, és mikor belépünk a kapun, kipattan a szeme. Ilyenkor már hiába próbálkozom a visszaaltatással, ráadásul estére olyan nyűgös lesz, hogy csak nagy nehezen alszik el. Nem lehet büntetlenül kizökkenteni őt a napirendből, de azt sem tudom elképzelni, hogy Eszternek miatta kelljen a napköziben ücsörögnie délutánonként. Éppen ezért reggelente pontról pontra megtervezem a programot, ami mindenkitől kíván némi alkalmazkodást. Így még nekem is vannak szabad óráim, és megmaradtak az esték, melyekre változatlanul szükségem van. Nélkülük én is űzött, kedvetlen, karikás szemű szülő volnék.
Rozgonyi Sarolta
„Napjaink szinte észrevétlen rend szerint folynak”
 |
Abban biztos voltam, hogy igény szerint fogom szoptatni, nem pedig a „régi rend” szerint háromóránként. Ehhez képest Ákos az első este besárgult, és felvitték kékfénykezelésre, ahova háromóránként mehettem szoptatni. Mondanom sem kell, hogy az én fiam pont akkor nem volt éhes, amikor ennie kellett volna, viszont előtte és utána hosszasan és keservesen sírt. Az egyik nővérkének feltűnt, hogy Ákos belső órája valahogy máshogy működik, és volt olyan kedves, hogy – felrúgva a kórházi rendet – néhányszor beengedett a hivatalos időpontok között. Meglepő módon ennek nem az lett az eredménye, hogy a soron következő szoptatásnál Ákos kevesebbet evett volna, hanem épp ellenkezőleg, olyankor még belehúzott, mintha meg akarta volna hálálni, hogy figyeltünk az igényeire.
Hazajövetelünk után néhány héttel viszont én voltam az, aki elkezdett valami rendszerességre vágyni. Ebben az is közrejátszhatott, hogy a barátnőm kislánya, aki mindössze három héttel idősebb Ákosnál, kezdett szépen magától ráállni a három-, illetve négyóránkénti evésre, és három hónapos korától rendszerint átaludta az éjszakákat. Hát nálunk szó sem volt ilyesmiről! Türelmesen vártam, mert úgy szerettem volna kialakítani a napirendet, hogy a lehető legjobban egybeessen az úrfi ritmusával. Egy időben még írtam is, mikor szopizik, hátha előtűnik valami rendszer. De nem! Ha jól emlékszem, azért úgy féléves kora körül kialakult az esti fürdés és lefekvés viszonylag fix időpontja.
A napközbeni alvások is inkább hozzá, mint az én elképzeléseimhez igazodtak. Például soha nem volt lelkem felébreszteni, ha túl hosszan aludt, mert úgy gondoltam, megvan az oka annak, hogy akkor éppen annyit kíván a szervezete. Cserébe Ákos is rugalmasan viszonyult az alkalmankénti programváltozáshoz. Ha úgy jött ki a lépés, útközben aludt el a babakocsiban vagy vendégségben anélkül, hogy ez felbolygatta volna az esti vagy a másnapi alvásritmusát. Az etetések, evések rendje is lassan, magától alakult. Kezdetben (hét-nyolc hónaposan kezdtem a hozzátáplálást, addig csak anyatejet kapott) természetesen a szopizáshoz igazodtunk, aztán az alvásokhoz próbáltam igazítani az evések időpontját, de megint csak szinte magától, Ákossal összhangban alakult az étkezések „felnőttes” időpontjához való igazodás.
A lefekvés a napirend talán legkritikusabb pontja. Ebben igyekszem viszonylag következetes maradni, de az évszakok, a nappalok és éjszakák változó hossza, valamint az óra előre-, majd visszaállítása valahogy állandó változásban tartja az időpontokat. Érdemes az óra helyett inkább Ákosra figyelni, mert hiába teszem le sokkal korábban, csak az esti ceremónia nyúlik hosszabbra, ő nem nagyon fog hamarabb elaludni.
Talán meglepő, de napjaink mégis valami – nem túl szigorú, nem túl merev, szinte észrevétlen – napirend szerint folynak. Ez leginkább akkor válik nyilvánvalóvá, amikor Édesanyámnál vagyunk néhány napig, és minden máskor és máshogy történik. Ilyenkor kicsit félek attól, hogy a mi kis jól bejáratott itthoni rutinunkba nem fogunk tudni visszarázódni, pedig ez nekem nagyon fontos, főleg most, hogy érkezik a kistestvér, és növekvő pocakkal minden kicsit lassabban és nagyobb energia-befektetéssel megy. Már csak arra vagyok kíváncsi, hogyan lesz mindez két gyerekkel!
Hoppál Borbála
