 |
– Furcsa történet az enyém. Negyedikes általános iskolás koromban megkérdezte valaki, mi leszek, ha nagy leszek. Erre én – fogalmam nincs, milyen indíttatásból – azt válaszoltam, hogy szülésznő. A felnőttekben mély megdöbbenést keltett a válaszom. Talán ezért is tartottam magam a dologhoz ennyire. Elvégeztem az általános iskolát, de a bábaképzőbe csak tizenhét évesen kerülhettem volna be. „Átmenetileg” az egészségügyi szakközépiskolát is elfogadtam, ott érettségiztem. Nos, ekkor szóltak közbe a női hormonok: férjhez mentem. A férjem már akkor megígérte – és azóta is tartja a szavát –, hogy minden eszközzel segíteni fogja szülésznői pályámat. Így kerültem, immár férjes asszonyként, anyaként a szülésznőképzőbe. Rengeteget segített, hogy már én is anya vagyok, hiszen átéltem elhúzódó és rohamos szülést egyaránt. Talán ezért nem mondom soha, hogy a fájás nem fáj, hogy „sehol sem tartunk még, anyuka”, mert tudom, a vajúdás minden perce kemény munka, amit legfeljebb megkönnyíteni lehet a felkészüléssel.
Beszélgetni jó
Panni eleinte vidéki kórházban dolgozott, de az osztályt megszüntették, ezért Budapestre került. Azért próbálkozott épp a Margit Kórházban, mert ez volt a legközelebb a lakáshoz, így többet lehetett a családjával.
– Amikor először bejöttem, a munkatársak éreztették velem, hogy fontos vagyok, számítanak rám. Talán nem is kell ennél több egy pályája elején járó fiatalnak. Hamarosan nyugdíjba ment az osztály vezetője, és Pilishegyi főorvos úr vette át az irányítást. Ő nagyon ösztönözte a szülésznőket: fontosnak tartotta, hogy képesek legyünk jó kapcsolatot kialakítani a szülőkkel, és emellett képzettek is legyünk. Persze óriásit fejlődött a szülészet az utóbbi évtizedekben. Amikor kezdtem, nem volt más segítségünk, mint a szemünk, a fülünk, a kezünk, ma már telemetriás CTG (ezzel akár sétálgatás közben is figyelni tudjuk a magzati szívhangokat és a méhösszehúzódásokat) és háromdimenziós ultrahang áll rendelkezésünkre. A nyolcvanas években az elsők között nyitottuk meg a szülőszobát az apák előtt. Közben rendszeresen beszélgetéseket kezdeményeztem az anyákkal. Sok síró kismamát láttam a gyermekágyon, és kiderült, hogy legtöbbször az információhiány okozta félreértések miatt esnek kétségbe. Talán meglepő, de én azt mondom, legtöbbet ezekből a beszélgetésekből tanultam. Ráébredtem, hogy sok mindent rosszul csináltunk. Régen azt hittem, a frissen szült anyának pihenésre van szüksége. Ezért még a lámpát is lekapcsoltam, és behajtottam magam mögött az ajtót. Rá kellett jönnöm, hogy ez nagy hiba volt: eszébe sem jut pihenni. Beszélgetni akar a szülésről, a babáról, az élményeiről. Most már tudom, olyan hangulatot kell teremteni, hogy az anya elfogadjon, meg tudjon nyílni, hogy ne érezze úgy, szívességet teszek neki. Ezt mindenkinél el lehet érni, tanultságtól, szociális háttértől függetlenül.
Első a munkám
Úgy tűnik, Panni „módszere” a gyakorlatban is bevált: névnapra, karácsonyra képeslapok sokaságát kapja, újra és újra megkeresik a családok.
– Nincs egy éve még, hogy idősebb házaspár látogatott el hozzám. Kiderült, én voltam velük, mikor a lányuk született. Az apa szó szerint emlékezett a mondataimra, arra, ahogy megmutattam a masszírozást, ahogy beszéltem a feleségéhez szülés alatt. Ez nagyon meglepett, mert majd húsz év eltelt az óta. Arra kértek, vállaljam el, hogy ott leszek a lányuk szülésénél. Végül, amikor megismerkedtünk, a lányuk is ragaszkodott hozzám, együtt választottunk neki orvost. Az ilyen és hasonló élményektől újra meg újra feltöltődöm. Érzem, érdemes tanulni, hiszen minél többet tudok a szakma gyakorlati újdonságairól, és minél többet a nőkről, annál jobban tudok segíteni. Ebben szerencsére a családom is támogat. Nálunk minden a munkámnak van alárendelve: hányszor volt huszonharmadikán megtartva a szenteste, hányszor álltam föl a névnapi vacsora közben! Soha nem kaptam ezért egy rossz szót sem. A gyerekeim is tisztelik a hivatásomat. Mindkét unokám az én segítségemmel jött világra. Mondtam a gyerekeknek, hogy nem fogok megsértődni, ha más szülésznőt, más kórházat választanak. Nem lehetett őket lebeszélni, és ez végül – bevallom – nagyon jólesett. Természetesen izgultam értük, de jól tudtam kezelni a dolgot. Teljesen ki tudtam kapcsolni magamból a „nagyit”, szülésznő voltam, a legjobb tudásom szerint. Ezt már máskor is tapasztaltam, akkor is, amikor baleset ért egy családtagot. Később persze visszamenőleg halálra izgulom magam, de az már mindegy… A lányom is nálam szeretne szülni majd, ha eljön az ideje.
