A feleségem terhessége idején ismerkedtünk meg lapjukkal. Mondanom sem kell, rengeteg hasznos tanácsot, ötletet kaptunk, amire nagy szükségunk is volt, hiszen az első babánkat vártuk. Mindig elolvassuk a Kismama Extrát is. Ez adta az ötletet, hogy én mint újdonsült apa is leírjam, hogyan született a mi Áron fiunk. Szerintem egy férfi egészen más élményeket gyűjt be, mint az éppen vajúdó, szülő nő. A feleségemmel már másfél éve próbálkoztunk, de nem történt semmi. Már ott tartottunk, hogy mindketten orvoshoz fordulunk, amikor az egyik barátunk tanácsára, aki már átélte ugyanezt, korán reggel próbálkoztunk. Igaza lett! Három hét múlva a feleségem kezdte nem jól érezni magát. Hányingere volt, szédült, és nagyon érzékenyen reagált az illatokra, szagokra. A gyorsteszt pozitív eredményt mutatott. A pocaklakó kiválóan fejlődött. Számunkra ez azért volt egyfajta csoda, mert a terhesség elején, amikor még nem is tudtuk, hogy gyereket vár, fogorvoshoz járt, és rengeteg gyógyszert szedett a fogaira. Amikor a harmadik hónapban volt, vesemedence-gyulladást kapott, és egy hétig feküdt harminckilenc-negyven fokos lázzal. A baba mégis tökéletesen jól érezte magát. 2001. augusztus 12-re volt kiírva a szülés. Nagyon szerettük volna, ha már augusztus elején megszületik. Úgy beszéltük meg, hogy apás szülés lesz. A vizsgálatokra az I. számú Női Klinikára jártunk. Az orvosunk, Dr. Krasznai István mindvégig lelkiismeretes és kedves volt, tényleg minden kérdésünkre türelmesen válaszolt, sőt még azt is bevallhatom, ő bátorított arra, hogy bent legyek a szülésnél. A terhesség utolsó harmada felüdülés volt az előzőekhez képest. Elmúltak a rosszullétek, csak a 35-40 fokos meleg volt kínzó. Ilyenkor feltöltöttük hideg vízzel a babakádat (csak tusolónk van), a feleségem belefeküdt, és ott olvasott. Éjszakánként pedig vizes lepedőt terítettem rá, így tudott aludni. Lassan elérkeztünk a célegyenesbe. Orvosunk elmondta, hogy a baba fekvése jó, a méhnyak helyzete kedvező, úgyhogy készüljünk hagyományos hüvelyi szülésre. Ahogy az lenni szokott, augusztus 12-én semmi sem történt. Ettől kezdve ólomlábakon járt az idő. Augusztus 17-ig nem folyt se magzatvíz, se véres folyás, de még egy tisztességes jóslófájás sem jelentkezett. Augusztus 18-án már nem bírtam az otthon ülést, úgyhogy elmentem egy barátomnak segíteni a költözésnél. Délfelé telefonált a feleségem, hogy ötpercenként gyenge összehúzódásokat érez. Tanácstalan voltam. Úgy beszéltük meg, hogy folytatjuk a munkát, de teljes készültségben. Egy óra múlva újabb telefon: a fájások még mindig ötpercenként jönnek, de erősödnek. Azonnal kocsiba vágtuk magunkat, és „fénysebességgel” vágtattunk át a városon. 14 órakor kopogtunk a szülőszoba ajtaján. A feleségemet elnyelte a folyosó, én meg egyedül maradtam. Rettentően féltem és izgultam. Noha pár napja úgy éreztem, készen állok a szülésre és az apaságra, ebben a pillanatban azt gondoltam, azt akartam, csak ne most! Egyáltalán nem éreztem magam felkészültnek. Alig félóra telt el, és én is bemehettem. Ezalatt a feleségem megkapta a beöntést (amitől jobban félt, mint a szüléstől) és a borotválást. Egyik sem olyan szörnyű, ahogy az ember azt elgondolja. Pillanatok alatt zöldbe öltöztem, és irány a III. számú szülőszoba. Nagyon csodálkoztam, hogy be lehetett vinni a mobilt, és egész szülés alatt egyszer sem kellett kikapcsolni. A szülőszoba, amennyire lehet, barátságos volt, külön WC-vel, fürdőhelyiséggel és légkondival. Egészen 15.30-ig elviselhetőek voltak a fájások, ezalatt mi kedélyesen elbeszélgettünk. Aztán egészen elváltozott a feleségem arca, és letérdelt az ágy mellé. Ennek a fele sem tréfa, gondoltam. Kétpercenként jöttek a fájások, és egyre erősebbek, egyre hosszabbak lettek. Semmit sem tudtam tenni. Próbáltam masszírozni a nyakat és a vállát, de nem volt jó. Csak a jelenlétem volt fontos, hogy ott ültem az ágy mellett egy székecskén. A szülésznőnk azt mondta, hogy gyors szülés lesz, majd megkért, hogy próbáljunk járkálni. Két óra múlva a feleségem teljesen kifáradt. A szülésznőnk tartotta a frontot. Azt mondta, hogy ez a fájdalom egy egészen különleges fájdalom. Ilyet csak egy vajúdó nő érez, és senki más. Ez a fájdalom semmihez sem hasonlítható. Figyelmemet lekötötte a CTG, ami a babánk szívhangjával töltötte be a szobát. Emlékeztem, hogy mennyit feküdtem a feleségem pocakján (néha egy poharat szorítva rá), hogy halljak valamit odabentről. Csoda volt számomra, hogy a csendet csak ez a jellegzetes, ritmikus hang zavarta meg, ami azt jelezte, hogy a pici jól van. Időközben megjött az orvosunk is, aki burkot repesztett, ami egyáltalán nem fájt. Arra gondoltam, mennyire más ez a szülés, mint amit az ember néha a tévében lát. Nem volt pánik, kiabálás, a szülőszoba vastag ajtaját egyszer sem kellett becsukni. Este hatra csak egy kis perem maradt a méhszájból, viszont elfogytak a feleségem erőtartalékai. Bekötötték az oxitocin-infúziót. Azokra az asszonyokra gondoltam, akik ezt tíz-tizenkét órán át folytatják. Mi a harmadik órára testileg-lelkileg kimerültünk. Ahogy a baba elindult lefelé, egy pillanat alatt szétszedték az ágyat, és felkerült rá a kengyel. Úgy láttam, hogy a nyüzsgés egy kicsit elterelte a feleségem figyelmét a fájásokról. A baba azonban nem úgy jött, ahogy kellett volna, ráadásul kiderült, hogy a nyakán van a köldökzsinór. A szoba megtelt újabb orvosokkal, akik egyszerűen beletenyereltek a feleségem hasába, és amikor ő nyomott, nyomták ők is kifelé a babát. Számomra ez volt a legnehezebb. A falat bámultam meg a „zene” feliratú kapcsolót. Tudtam, hogy ami történik, azért történik, hogy mindketten egészségesen ússzák meg ezt a dolgot, de olyan tehetetlennek éreztem magam. Aztán szinte varázsütésre megjelent egy véres, lila fej. A zsinórt azonnal átemelték a fején. Még két nyomás, és megvolt a babánk. Nem sírt fel, csak nyekergett. Kicsit megviseltnek látszott, de mégiscsak kint volt. Tordai Áron Dániel 2001. augusztus 18-án este 19 óra 10 perckor született. Hossza 55 cm, súlya 3550 gramm. Olyan képek vésődtek az agyamba, melyeket soha nem fogok elfelejteni. Láttam, amint a feleségem minden erejét összeszedve nyom, miközben a nyakán, arcán, a vállán minden pici ér kirajzolódott az erőlködéstől. Láttam a megkönnyebbült arcokat, amikor a bébink buksija hosszú várakozás után végre előbukkant. Még mindig érzem azt az elernyedést, amikor a baba kint volt, és a feleségem visszahanyatlott a párnára. Előttem van az a kép, amikor a fiunkat rárakják a mellkasára. A szorosan ökölbezárt kezek kinyíltak, és a szemhéjak nagyon lassan felemelkedtek. Annyira törékenynek látszott, hogy meg sem mertem érinteni. Abban a pillanatban nem szóltam semmit. Hagytam, hogy a feleségem – aki azért a dolgok nehezebb részét csinálta végig majd tíz hónapon át – simogassa a gyermekünket.
Amikor ezeket a sorokat írom, Áron már majdnem háromhetes. Ha sétálunk, az emberek bekukkantanak a kocsiba, és gratulálnak. Ilyenkor mindig azt mondom, hogy egyetlen embernek kell gratulálni. Az édesanyjának. Én nem tettem semmit.
Tordai József
Megjelent a Kismama magazin 2001/11-es számában.
