Mint sokan mások, én is elsőnek a szüléstörténeket olvasom el lapjukban. 1998 májusában szültem a lányomat a Baross utcai klinikán, és összességében elég jó tapasztalataim voltak. Választott orvosom volt, s mivel a legutóbbi számban felmerült, mi is az értelme az orvosválasztásnak, hát legelőször erről írnék.
Minden alkalommal, amikor vizsgálatra mentem, a választott orvos is két-három órát várakoztatott. Nem lehetett időpontra menni, s mindig nagyon sokan vártak rá és a többi orvosra is. Plusz még egy-két óra várakozás az ultrahangra, bár időpontra mentünk, ennek ellenére mindig várni kellett.
Amiért én saját orvost választottam, annak a következő okai voltak: nem kellett minden alkalommal újból elmondani dolgokat, hiszen nagyjából már ismert. S nagy az esélye, hogy szüléskor megúszom egy kezdő vagy gyakorló, netán külföldi és nálunk tanuló orvos rajtam történő kísérletezéseit. Leginkább ez a szempont érvényesült az én esetemben. A férjem egészségügyben dolgozik, tőle tudom, hogy sajnos ez a helyzet: nagyon gyakran a kezdő orvosok látják el az „orvos nélküli” pácienseket. Tudom, ez sem mindig és feltétlenül rossz dolog. De az átlagember jobban megbízik egy tapasztalattal rendelkező orvosban.
Ugyanakkor rossz volt, hogy kérdéseimre ritkán kaptam világos és részletes választ, sokszor csak annyit, hogy az orvos szakember, bízzam meg benne, a részletekkel ne foglalkozzam. Az orvosom kimondottan rosszul fogadta a kérdezősködést. A szüléskor ott volt, de a szülés után nem sokszor láttam.
A terhességem során minden rendben volt, leszámítva egy kezdeti kéthetes kényszerfekvést elöl fekvő méhlepény miatt, de az rendeződött a pihenésnek köszönhetően. Azt viszont soha nem sikerült megértenem, miért kell havonta a védőnőnél is megjelenni vérnyomás-, ill. vizeletvizsgálat céljából, amikor ugyanaznap mentem a saját orvosomhoz a havi egyszeri vizsgálatra, ahol ő ugyanezeket megtette. Ha még egyszer terhes lennék, kizárólag az orvosomhoz járnék, hiszen ő felelős értem, s az embernek az ideje is véges. A védőnőhöz való járkálást nagy időpazarlásnak éreztem. A szülésem úgy kezdődött, hogy fájásgyanúsan érkeztem reggel a kórházba a szokásos amnioszkópiára, mert addigra már tíz nappal túlhordtam a lányomat. Vidékről utaztam be minden áldott nap. Szerencsére fel sem merült, hogy a túlhordás miatt be kellene feküdnöm a kórházba. A nővér fel is tette a fájáserősség-vizsgálót, és az eredményt jelző, fájásokat mutató papírt odatette az orvosomnak, aki ezt meg sem nézte, hanem haza akart küldeni azzal, hogy „anyuka, ebből egy darabig még nem lesz baba”. Amikor felhívtam a figyelmét a fájásokra, megvizsgált (már két ujjnyira voltam tágulva) és hét óra múlva meg is volt a baba!
A szülés lefolyása alatt egyszer sem kérdezte meg senki, hogy beleegyezem-e valamely beavatkozásba, értsd ezalatt a borotválást, beöntést, oxitocin-infúziót, gátmetszést… ugyanúgy, mint ahogy a beavatkozásokról sem tájékoztatott senki. Bár amikor kértem a nitrogén-oxidulos gázt fájdalomcsillapításként, rögtön megkaptam. A varrás a végén borzasztó fájdalmas volt, erre emlékszem a leginkább, a kitolási szakasz azonban kellemes, sőt fájdalommentes emlékként maradt meg. A férjem elvághatta volna a köldökzsinórt, de én úgy szorítottam mindkét kezét, hogy azt mondtam, ne vágja el, mert nem vagyok hajlandó őt elengedni! Kicsit a hasamon lehetett a baba, de utána elvitték, és a kétórás időszakot nélküle töltöttük. Négyágyas szobába kerültem, de jól is esett a társaság, nem szerettem volna egyedül lenni.
A kórházban gyermekem végig velem lehetett, bár a szoptatás módjára nemigen figyeltek oda a csecsemősök, sebtében magyaráztak és eltűntek. S nagy erőkkel próbáltak mindenkit arra biztatni, hogy cukros vízzel itassuk a babákat. Rutinszerűen kiosztották a fenolftalein tablettákat is, amit én nem voltam hajlandó bevenni – bevittem a kórházba a napi müzli-adagomat, és az is megtette az említett gyógyszer dolgát. A többi anyukának sok gondja volt e téren, nekem semmi. Az ápolószemélyzet nem büszkélkedhet, gyakorlatilag nem törődtek az anyukákkal. Azóta talán javult a helyzet.
Nem feltétlenül ez lenne az a kórház, ahol legközelebb szülni szeretnék, de mivel itt van PIC (intenzív babaápolási részleg), a negatív tapasztalataim ellenére is itt szülnék legközelebb. Igen, szerintem is szégyen, hogy ilyen hatalmas összegeket elkérnek a nőgyógyászok – ennek ellenére én annyit adtam, amennyit tudtam és jónak láttam. Más az a helyzet, amikor az orvos netán előre kéri a pénzt, akkor nincs választási lehetőség.
Engem megnyugtatott a kórházi környezet, mert én is évekig dolgoztam kórházban és ismerős volt a hely. Biztonságban éreztem magam.
Sz. K.
Megjelent a Kismama magazin 2001/10-es számában.
