 |
dr. Koncz János |
Túl az éveken keresztül folytatott hőmérőzéseken, nyolc mesterséges megtermékenyítésen, egy petevezeték-átjárhatósági vizsgálaton és egy diagnosztikus laparoszkópián, 1998 májusának első napjaiban jutottunk el először a Szent János Kórházba, a Budai Meddőségi Centrumba
Dr. Konc Jánoshoz. Mivel korábban már szinte minden szükséges nagyobb vizsgálaton átestem, néhány kisebb rutinvizsgálat után 21-én már meg is kezdtük az injekciós hormonális felkészítést a petesejtérlelésre a lombikbébi-programhoz. Június 17-én tizenhét érett tüszőt szívtak le, melyből nyolc volt életképes. Mivel úgy látszott, hogy ivarsejtjeink önmaguk nem tudtak
 |
egymással mit kezdeni, ICSI (spermium petesejtbe injekciózása) technológiával termékenyítették meg őket. Június 19-én négy embriókezdeményt ültettek vissza a méhembe, és kúpokkal kombinált injekciós progeszteron-kezeléshez kezdtek. Otthon maradtam, és csak feküdtem, hogy legalább egy megtapadjon és beágyazódjon. Június 29-én vérvizsgálattal mutatták ki a terhesség létrejöttét: sírtunk a boldogságtól, amikor megtudtuk. A vizsgálat másnapján a párom meglepetéssel állított haza: 1996 októbere óta minden hónapban megvette a Kismama újságot, és a munkahelyén gyűjtögette őket. A következő hónaptól elindítottuk az előfizetést, azóta is hűséges előfizetőik vagyunk.
 |
A július 10-i ultrahangos vizsgálaton még csak egy embrió, négy nappal később már kettő volt látható a képernyőn és a kezembe adott fényképen. Elmondhatatlanul örültünk a két babának, próbáltuk elképzelni velük az életet. Csodálatosan éreztem magam, szinte semmi gondom nem volt, csak néha némi émelygés akkor, ha a busz forgalmi dugóban araszolni kényszerült. Újra bejártam dolgozni, még három hónapig. A harmadik hónap végéig, szeptember közepéig egy-két hetente jártam ultrahangra, és eddig tartott a progeszteron-kúra is. Konc doktorék a szüléshez a Szabolcs utcai kórházban ajánlottak orvost, hozzá kezdtem el járni. Öt héttel a genetikai ultrahang után, november 5-én, egy hirtelen ötletből végeztetett ultrahangvizsgálaton aztán bekövetkezett a derült égből a villámcsapás. Az ultrahangot végző doktornő hosszas, csöndes vizsgálódás után megszólalt: „Van egy kis gond. Az egyik baba szíve nem dobog.” Ekkor huszonhárom hetes terhes voltam, és a magzatok méretkülönbségéből arra lehetett következtetni, hogy az elhalt baba már két-három hete nem élt. Hazafelé végigsírtam az utat. Csak a hazaérkezésem után két órával tudtam felhívni a férjemet, féltem, hogy a megszólaláskor elsírom magam. A kórházban azt mondták, sajnos gyakran előfordul, hogy az egyik baba még a méhen belül elhal. Örüljünk annak, hogy a másik baba él, és így egyedül most jobbak az életkilátásai, az elhalt baba pedig nagyrészt fel fog szívódni.
Tovább a következő részhez >>
