Lélekben is készülnünk kell

Mottó: Az emberek utaznak, hogy csodálkozzanak
a hegyek magasságán,
a tenger óriás hullámain,
a folyók hosszú kanyarulatain,
az óceán mérhetetlen kiterjedésén,
a csillagok égi mozgásán,
és csodálkozás nélkül mennek el önmaguk mellett.
Szent Ágoston

A delphoi jósda felirata: „Ismerd meg önmagad!” lehetetlen dologra szólítja fel olvasóját. Hogyan is ismerhetném meg magam, amikor rajtam kívül álló dolgokat, más embereket sem lehetek képes teljesen megismerni? Ráadásul a világ folyton változik, én is változom. A teljes megismerés valóban lehetetlen, de vannak olyan tulajdonságaim, érzéseim, képességeim, amelyekkel tisztában kell lennem, ha jó döntéseket szeretnék hozni, ha én szeretném alakítani az életem. Sok embernél egy-egy válsághelyzet (veszteség, válás, betegség) eredményez olyan állapotot, melyben kénytelen szembesülni önmagával, számot vetni erősségeivel, gyengeségeivel. Ekkor olyan tulajdonságai is felszínre kerülhetnek, amelyekről eddig sejtelme sem volt. Ez hatalmas erőt adhat az újrakezdéshez. Ám válsághelyzet nélkül (vagy azt megelőzendő) is szert tehetünk önismeretre. Ehhez főleg az kell, hogy ne féljünk kérdezni – magunktól és másoktól, hogy tudjunk őszintén beszélni és beszélgetni a belső történésekről. Ilyen alapokkal könnyebben veszem az élet nagy kihívásait, legyen az akár a családalapítás.

Átváltozások
Bizonyos mértékig mindenki készül az új családtag fogadására. A szülők előkészítik a gyerekszobát, beszerzik a babakelengyét, elolvasnak néhány babagondozási könyvet. Arról alig esik szó, mi történik majd velük a következő különleges időszakban. Hogyan fognak gyerekből felnőtté, fiatal párból szülővé válni? Hogyan lesznek a pár szülei nagyszülőkké? A családtagok búcsúznak eddigi szerepüktől, de miként hangolódhatnak rá új feladatukra? Ma különlegesen nehéz kérdések ezek, hiszen a gyerekkor hosszú évekkel kitolódott, sok fiatal a szülői házból, az iskolapadból kerül szülői, családfenntartói szerepbe. Az átmenetek és az ezeket bevezető szertartások hiányoznak, pedig ezek segíthetnének abban, hogy a környezet is elfogadja a fiatal felnőttségét, önállóságát, érettségét.

A felelősség terhe

Gyakran maguknak a fiataloknak sincs tapasztalatuk arról, milyen érzés, milyen lelki kihívás egy vagy több ember életéért, jólétéért felelni. Talán soha nem kellett még önállóan komoly döntéseket hozniuk, ezért nem is tudják, hogyan fogják megállni a helyüket. Hasznos tapasztalatokat szerezhet önmagáról, akinek sok évvel fiatalabb testvére van, aki gyerekkorától tartott kutyát úgy, hogy ő felelt ellátásáért, gondozásáért, egészségéért. Az sem hátrány, ha néhány otthontól távol, saját lakásban vagy akár kollégiumban eltöltött év áll az ember mögött, mielőtt családalapításra gondolna. A szülőkről való leválás gyakorlati és lelki folyamata ugyanis nagyon erősen összefügg. Nehéz elvárni egy szülőtől, hogy ne szóljon bele a magánéletünkbe, ha az ő lakásában élünk, ha anyagilag vagy más módon függünk tőle. A leválás természetesen nem azt jelenti, hogy hátat fordítunk rokonainknak és eddigi életünknek. Ez inkább hosszas csiszolódás eredménye, melynek során a felek újraértelmezik viszonyukat, feltérképezik, mekkora távolságot kellene tartaniuk. Ideális volna, ha továbbra is számíthatnának egymás segítségére, anélkül, hogy rátelepednének egymás életére. Ehhez az szükséges, hogy önálló döntésekre képes, felelős embernek tekintsék egymást és önmagukat is. Ez nem is olyan könnyű, hiszen mindegyik félnek érdeke fűződik a szülő–gyerek viszony további fenntartásához.

Gréta húszas éveinek elején ment férjhez. Néhány évig önálló lakásban éltek, de amint kopogtatott az első gyerek, Gréta szüleinek házába költöztek. A nagyiék sokat segítenek a kicsik ellátásában, ám amint nőnek a gyerekek, egyre több konfliktus adódik anya és lánya között, szinte állandó a feszültség. Gréta sokszor kimondta már, hogy el kellene költözniük, de egy lépést sem tesz az ügy érdekében. Igazából még nem készült föl az elszakadásra, és édesanyja sem képes elengedni őt.

Kevés a kilenc hónap!
A nagy változások elfogadásához kevés a várandósság ideje. Ráadásul a kilenc hónapból többnyire az utolsó négy-öt az, amikor a szülők komolyabban belegondolnak abba, hogy életük milyen változás előtt áll. Ilyenkor is főleg a szülés és annak gyakorlati kérdései merülnek fel elsősorban. A tapasztalatok szerint minderről akkor lehet jól gondolkodni, és megfelelően megfogalmazni az igényeket, ha mélyebb szinten is kutatunk utána: mit jelent számunkra a szülés, a születés és ezek édestestvére: az elmúlás. Mit érzek, ha arra gondolok, hogy meg fog változni a testem, hogy egészen másként fog működni, mint eddig bármikor? Mit érzek a párom iránt? Teljesen el tudom-e engedni magam a jelenlétében? Hogyan viszonyulok a fájdalomhoz? Könnyen tudok-e áldozatot hozni másokért? Mennyire befolyásol mások véleménye? Szeretem-e irányítani a dolgokat, vagy inkább rábíznám magam valakire? Tudok-e alkalmazkodni, elviselem-e, ha hirtelen megváltoznak a körülmények? Nagyon fontos tudni, hogy ezekre a kérdésekre nincs helyes vagy helytelen válasz. Természetesen mindannyian tudjuk, hogy bizonyos válaszok „pozitívabbnak” tűnnek másoknál, mégis nagyon fontos, hogy őszinték legyünk. Nézzünk egyet: „Teljesen el tudom-e engedni magam a párom jelenlétében?”

Manapság ugyanis fontos értékké vált az egyenrangú párkapcsolat, azt tekintik „jó házasságnak”, ahol tökéletesen elfogadják egymást a partnerek. Előfordulhat azonban, hogy én nem ilyen kapcsolatban élek, és még az is lehet, hogy jól érzem magam. A fenti kérdésre tehát nemmel válaszolok. Ha ez így van, jobb, ha nem ragaszkodom az apás szüléshez, és inkább dúlával, barátnővel, vagy „egyedül” szülök. Ettől még nem leszek rosszabb ember, mint az, aki ilyenkor is a párjával szeretne lenni.

Az anya is újjászületik
Nem csak az első gyerek születése előtt érdemes elmélyedni ezekben a bensőnket kutató kérdésekben. Évről évre változunk, roppant sok tapasztalattal gazdagodunk, veszteségeket élünk át, új örömforrásokat fedezünk fel, és egyre több képességünk bontakozik ki. Ha újra gyereket várunk, őt már nem ugyanaz az anya fogja megszülni, aki az elsőt. Érdemes tehát újragondolni értékeinket, tudásunkat, lehetőségeinket és igényeinket. Szánjunk időt arra, hogy odafigyeljünk önmagunkra: próbáljuk átgondolni, mit üzennek álmaink, fantáziáink, hogy milyen új érzéseket keltenek régen látott filmek, régen olvasott versek, regények.
Annak ellenére, hogy ez gyakran nem könnyű, sőt belső utazásunk során nehezen feldolgozható élményekbe is ütközhetünk, érdemes végigmenni ezen az úton. Az önismeret útja ugyanis mindig magában foglalja a fejlődés lehetőségét, ami gazdagabbá teszi az életet.

Virginia Satir iskolateremtő családterapeuta arra biztat, hogy ne csak ismerkedjünk önmagunkkal, hanem fogadjuk is el, szeressük is önmagunkat. Így ír Sokféle arcunk című könyvében:
„Számtalan arc elfér bennem. Folyamatos munkával meg kell ismernem az összeset, szeretnem és értenem kell valamennyit, fejlesztenem és segítenem kell őket abban, hogy harmonikusan megférjenek egymással. Ha teljesen elfogadom összes arcomat, és felelősséget vállalok magamért, akkor felváltva használhatom valamennyit, és el tudom fogadni, hogy ugyanúgy képes vagyok hibákra, mint sikerekre.
Képzeld el személyiségrészeidet erőforrásokként, ne törődj vele, hogy azonosak vagy különböznek-e bárki máséitól, és azzal se, hogy jónak vagy rossznak ítéled-e őket. Minden, ami a tiéd, új lehetőségeidet tárja eléd.”





Szaktanácsadó: Dr. Varga Katalin, az ELTE Kísérleti Pszichológia Tanszék vezetője, az Aktív Szülés Központ munkatársa