Szülés – éppen a legjobbKOR

Dorka Samuval és Fülöppel
Emlékeztető
Herner Dorka (25) ikreket várt. Otthonszülést szeretett volna, ha a szülés időpontjáig is minden úgy alakul, hogy testileg és lelkileg is ott van biztonságban. Édesanyja dr. Geréb Ágnes szülészorvos, aki otthonszüléseket kísér.

Utas és Holdvilág

Pár hónapja mondogattam már Fecónak, olvassa el A születés művészetét szülés előtt, mert az fontos. Fél egykor fejezte be. Egy óra után nem sokkal hirtelen az volt az érzésem, mintha valamelyik baba kiharapta volna a burkot! Pattanást éreztem, szóltam Fecónak: elment a víz. „Jó-jó” – dünnyögte, és aludt tovább. Nagyon kellett nevetnem, de nem akartam tönkretenni a matracot. „Hozzál, légyszi, papírvattát!” „Mit? Honnan?” Látszik, kezdők vagyunk a javából. Én már éreztem ezt az emberszagot, de ez most az én kis emberem illata!
Hívtam a Mamát, aki persze éppen egy másik szülést kísért. Lelkifurdalást éreztem, hogy elhívom, de azt mondta, még nem jön, ha nem kezdődtek el a fájások, – mérjek lázat, feküdjek le aludni. 35,4. Kihűltem – mondom Fecónak, majd pár perc múlva már nem látszott reálisnak, hogy aludni fogunk.
Hajat mostam. Ötpercesek. Rosszul mérem az időt? Nem húsz?! Aztán tizenöt?! Megállt az órám?! Nem. Ötpercesek. Két óra után újra hívom a Mamát, jöjjön mégis, bocsánat, de nyugodtabb lennék.
Fél három körül érkezett. Adott puszit. Izgatott volt. Érkeznek a Várva Vártak. A törzshely a kanapé. Fáj. Mondom is sokszor. Nagyon fáj. Láttam már másoknál, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Álmos vagyok. Ásítozom végig. Én ilyenkor aludni szoktam, nem hajnalig „dorbézolni”!
Totális, teljes bizalom. Sehol egy félsz. Sehol egy békétlen szellő a lakásban. Biztos kezekben vagyunk. A legjobb kezekben. Pedig a mi anya–lánya kapcsolatunkban az is benne volt, hogy a másik szobába küldöm, mert zavarónak érzem jelenlétét. De a gyerekek várása nagyon sokat változtatott rajtunk. Nem volt kérdés, hogy azt akarom, ő ott legyen. Egyszer ment ki a szobából emlékeim szerint, végtelenségnek tűnt az az idő, már azon gondolkoztam, kikiabálok, hogy AZONNAL jöjjön vissza.
Jön Edina, a barátnőm is. Érzem, nem akar beavatkozni, láthatatlanná szeretne válni, nehogy zavarja a családot. Kívül marad, de itt van, annyira, amennyire nekem kell. Ahogy nekem jó, ahogy évek óta érezzük egymás igényeit. Fontos, hogy itt legyen.
Mama becéz. Kiscsillagom. Ez jó. Kád. Mama, vedd le a láncom, nem lehet vizes a benne lévő fénykép csak azért, mert szülök! Nem szenvedhet kárt semmiképp! Meleg a víz, locsolgatják a hasam. Ez is jó. Illetve semmi nem jó. FÁJ. Nem is olyan rossz dolog az epidurális fájdalomcsillapítás – gondolom közben. Milyen jó volna, ha lenne a Mama táskájában… nem mondjuk el senkinek, becsszóóóóó……
Megint kanapé. Fecó mögöttem. Sok-sok biztatás a fülembe, jéghideg víz, homloktörlés. Érzem, ahogy segít egész testével, rám figyel, koncentrál, segít, sokat segít. Mint egy japán gyárban, mindenki pontosan érzi, tudja, mi a dolga, hol a helye. Szerelnek össze – vagy szét?!
Mama kezét látom – azt az anyai kezet, ami a sütőből rongy nélkül veszi ki a sütis tepsit –, kapkodja az ujjait a hasamra készülő tűzforró borogatásról, de hát miért érzem én most olyan HIDEGNEK?!
A méhszáj fennakad (szó bennszakad, hang fennakad, lehelet megszegik) – hat kontrakció a matracon. Rettenetes! Borzalmas! Szörnyű! Nem értem, hogy lehet fekve szülni. Próbáltam négykézláb is (láttam otthonszülős filmeken, hogy legtöbbször így szoktak), nekem az is fájt. De fekve! Elmondhatatlan, természetellenes, rám erőltetett kínzás. De segít.
Vissza a jól bevált kanapéhoz. Sosem lesz vége. Mama szerint igen. Szerinte túl vagyok a nehezén. Én nem hiszem. Csinálja végig, akinek hat ujja van! Gondolatban olvasom az e-mailjeimet. Tényleg megváltozott tudat. Mit keresek én ott, mikor szülnöm kellene?!
Befordult már?! Még nem – hangzik a válasz, de mindjárt. És tényleg. Befordul. De hát ez már nem is fáj annyira! Fájásgyenge lennék?! Oxitocin?! Vagy csak a tágulás kitolás, a tolás pedig már egy másik dimenzió? Együttműködünk Vele. Érzem, hogy jön! Hogy dolgozik, hogy dolgozunk! Fáj, de ez jó fájdalom. Érzem a fejét, elmondhatatlan… Mama szipog, látja az unokája fejét! Kint van a feje!!! Még egy kontrakció. Kint van a Lényeg!!! Fecó sír és nevet, talán én is, Mama, Edina is. Csak Ő nem sír, talán lenne rá oka??? Hiszen a nagymamája volt az első, aki hozzáért! Mama kérdezi: kérem-e. Hát ilyen hülye kérdést! Tudom én, hogy meg szokta kérdezni, de hagyjuk már ezt – IDE VELE!!! Gyönyörű. Fiú vagy lány? Kit érdekel – minket csak jóval később. Ő körbenéz. Jobbra, balra, föl a Papára, megnézi, hova jött. Jó lesz. Marad. SAMU marad.
De mi a helyzet a testvérrel? Mama folyamatosan mondogatja: Edina, hallgassunk szívhangot! Most izgul. Tudom, miért, de bennem teljes a nyugalom. Jön majd Ő is, jól van, érzem. Bízom Benne. Állítólag tizennyolc perc telt el Samuval, nekem kettőnek tűnt. Fecó bejelenti, hogy kimegy vécére. – Nem, fogd meg, jön a másik! Elindult, jött, mint egy üstökös. Pattant a burok, két perc alatt kint volt a Lényeg! Ez is gyönyörű! Ő sem sír, csak kicsit krákog. Nyakán volt a zsinór, kap homeopátiás szert, hogy később tudjon garbót hordani, és lehessen belőle barlangász is, ne csak vadakat terelő juhász – egyenlő esélyek. FÜLÖP. Bemutatom Őket. Ő Samu, Ő Fülöp. Két kedvenc nevem! – mondja Mama sírva.
Még megszülöm a lepényt. Ma már többet nem szülök! – mondom, elég volt egy napra. Mellém fekszenek. Szopnak. Mindkettő bekapja a bal kezén a gyűrűs és a középső ujját. Minden(ki) tökéletes. A legfantasztikusabb utazás életemben.
Nem ketten születtek. Újabb szálak jöttek létre köztünk általuk. Még inkább lett anyukám, szerelmem és barátnőm. Született egy nagymama, egy apa és egy anya. A különbség csak annyi: mi fölsírtunk.
Herner Dorka

Szilvi Szonjával
Emlékeztető: Szabó Szilvia (30) kisbabája eleinte medencevégűen helyezkedett el, de aztán megfordult, így elhárultak az akadályok a természetes, beavatkozásoktól mentes szülés elől, amelyre Szilvi annyira vágyott. Párjával közösen készültek a nagy eseményre, olvasmányélményeiket is megosztották egymással.

Szia, én vagyok az anyukád!




Már túl voltam a terminuson, ezért mindennap be kellett mennem a Semmelweis Egyetem II. számú Nőgyógyászati Klinikájára áramlásos vizsgálatra. Úgy gondoltam, nem jó, ha megindítják a szülést, de egyik nap azt mondták, már nem jók az eredmények, erre mindenképp szükség van. Méhszájérlelő zselét tettek fel, ami kíméletes módja a szülésindításnak, mivel ha a méhszáj nem elég érett, akkor nem indul el a folyamat. Ezután elment a magzatvíz, s én gyorsan tágulni kezdtem. Nagyon virgonc voltam az elején, sétáltam, zuhanyoztam, guggoltam a labdán. Meghökkentem a fájdalmak erősségén, de egyáltalán nem éreztem elviselhetetlennek. Használtam a megtanult légzéstechnikát, két levegőt vettem belégzésre, négyet kilégzésre, aztán három nagy levegő – és tudtam, akkorra véget ér a fájás. Ettől olyan volt, mintha én irányítanám az eseményeket, bár tudom, hogy ez nincs így, de legalább ez az érzésem volt. Aztán elakadhatott a baba a csontos medencében… Nem tudom, nem emlékszem pontosan a dolgok sorrendjére. Másnap az orvossal, dr. Ács Nándorral meséltettem el, mi is történt. Én csak vettem a levegőt, ki, be. Egyre több orvos jött be, és azt mondták, fájásgyengeségem van, bár én ugyanazt éreztem, mint eddig. A szülésznő úgy fogalmazott, hogy fönt kellene éreznem a fájásokat, az jelentené a tolófájásokat, akkor tudnám kipréselni a babát, mint ahogy a szilvából jön ki a mag. De én csak lent éreztem a fájásokat, továbbra is.
Oxitocin-infúziót kaptam. Azt hiszem, igen elfáradtam, ráadásul romlott a baba szívhangja. A császármetszés lehetősége is felmerült… Talán ekkor kaptam észbe. Ezt ugyanis nagyon nem akartam. Ezután két fájásra megszültem Szonját. Nem tudom, a férjem mit láthatott ebből. Jó érzés volt, hogy mellettem van. A vajúdás alatt rátámaszkodhattam, fogta a kezem, törölgette a homlokom. A végére azonban annyira más állapotba kerültem, hogy azt sem tudom, hol állt, mit csinált. Ő talán jobban megijedt az elakadástól, mint én. Bennem nem volt semmi aggodalom. Az orvosok is végig nyugodtak voltak. A kitolási szakaszban a szívhangvizsgáló miatt már feküdnöm kellett. Úgy gondoltam, ha lehet, jobb elkerülni a gátmetszést, de ezt a döntést az orvosra bíztam. Végül mégis szükség volt rá, a vágást azonban egyáltalán nem éreztem, ahogy az összevarrást sem. És utólag sem érzek csalódást miatta.
A fájdalmakat mintha elvágták volna abban a pillanatban, amikor megszületett a kislányunk. Az a furcsa álmosság is elmúlt, ami végigkísért az egész szülés alatt. A magzatvíz mekóniumos volt, ezért leszívták a pici orrát, és a köldökzsinórt is rögtön el kellett vágni. De még kicsit véresen, magzatmázasan odarakták a hasamra, és Szonja rögtön elkezdett szopizni. Mondtam neki, szia, én vagyok az anyukád, és ekkor valóban átéreztem, hogy most már tényleg anya vagyok. Két órát még hármasban lehettünk. Éjszakára elvitték a kicsit, amit én egyáltalán nem bántam, mert úgy éreztem, magamban kell rendet tennem. Aludni egyáltalán nem tudtam, ezerszer levetítettem magamban a történteket. A szülés utáni első nap nehéz volt. Meglepődtem, hogy mennyire legyengültem. Aztán egyre jobban lettem. Amikor hazajöttünk, ünnepélyesen végighordoztuk babánkat a lakáson, megmutattunk neki mindent. Napirendünk azóta sincs.
Kicsit másképp alakul minden, mint ahogy képzeltem, ahogy a könyvek írják. Óriási megfelelési vágy van bennem, szeretnék igazán jó anya lenni, de sokat gondolkodom mostanában azon, hogy talán nem is tudatosan, sokkal inkább ösztönösen kellene alakítanunk a közös életünket. Tele vagyok bizonytalansággal, mert nem tudom, mikor is vagyok jó. Nehezen hiszem el például, hogy fél órával a szoptatás után megint éhes. A könyvek szerint az volna az ideális, ha csak enne, aludna és mosolyogna. Ezzel szemben Szonja gyakran sír. Szerencsére ez nem idegesít, csak úgy érzem, hogy megszakad a szívem. Többnyire felveszem és megszoptatom. Akkor válik igazán nyugtatanítóvá a helyzet, ha ettől sem hagyja abba a sírást. Hiába, a kórházban nem adtak hozzá használati utasítást! Azt gondolom, babusgatásra is szüksége van, nem csak arra, hogy valaki kielégítse a fizikai szükségleteit. Kitől is kapná meg ezt, ha nem tőlem. De én imádom is megfogni, jó látni, ahogy megnyugszik, szeretem érezni a finom tej illatát…
Szerencsére egyáltalán nem vagyok fáradt. Itt van anyukám, ő főz, segít, az éjszakai szoptatások sem viselnek meg, és nagyszerű, hogy már sétálni is tudunk. Az embert tényleg annyi minden nyugtalanítja ilyenkor. Csak azzal tudom megvigasztalni magam, hogy mindig itt vagyok vele, és megteszek mindent, amit lehet…
Szabó Szilvia

Kata és Hanna Ágota
Emlékeztető: Visnyei Kata (37) legfontosabb kívánsága az egészséges baba volt. Az utolsó időszakban az álmatlansággal küzdött leginkább. Párja úgy gondolta, nem akar majd bent lenni a szülésnél, bár Kata szerette volna. Ennek ellenére együtt jártak vizsgálatokra, és együtt tájékozódtak a gyerekvárással kapcsolatos kérdésekről.

Csak imádni tudom!




Tényleg igaz, hogy az ember elfelejti a fájdalmakat, amint megszületik a gyereke. A szülés napján délelőtt még bent voltam a munkahelyemen, elhoztam néhány újságot. Aztán elmentünk a húgommal vásárolni, megebédeltünk. Amikor hazamentem, lepihentem, és azt éreztem, hogy most egyik oldalamon sem kényelmes feküdni. Furcsa volt. Kimentem a WC-re, és aztán nem tudtam kiegyenesedni. Akkor már sejtettem, hogy ez valami fájásféle. Hívtam a páromat, hogy elkezdődött. Délután négyre már bent voltunk a budapesti Szent István Kórházban. Akkorra kétujjnyira ki voltam tágulva, és körülbelül tízperces fájásaim voltak. Szerencsére teljesen egyedül maradtam a szülőszobán, ki lehetett próbálni mindent, és én ki is próbáltam, amit csak lehetett. Vándoroltam szülőszobáról szülőszobára. Nagyon családias volt a hangulat, ment a televízió, szólt a zene, megnyugtatott a légkör, amihez hozzájárult az a tündéri szülésznő is, aki végig velünk maradt. Nem volt beöntés és borotválás sem. A vajúdás alatt sokáig a labdán pattogtam. Leginkább mégis az ágyon szerettem ücsörögni hagyományos, félig ülő helyzetben. A párom, aki még egy vérvételt sem bír ki ájulás nélkül, becsületére legyen mondva, végig ott volt mellettem. Csak a köldökzsinórt nem akarta elvágni.
A szülés végén kaptam oxitocin-infúziót, mert rövid ideig tartottak a fájások, gátmetszés azonban nem volt. Azt gondoltam, én egy csöndes kismama leszek, nem fogok kiabálni, de bizony a végén néha mondtam „csúnyákat”, hogy ezt most már jó lenne befejezni… De aztán megszületett Hanna Ágota, és elfelejtettem mindent. Fekete haja van, és a vonásai nagyon nőiesek. Rendkívüli módon hasonlít az apukájára, a barátaink mondták is, amikor meglátták a fényképet, hogy „az apa, az biztos”. Egy órával a születése után már szopizott. Éjszakára sem vitték el, bár ez megoldható lett volna, ha mindenképpen ragaszkodom hozzá. Ennyi idő eltelte után azonban az ember már nem adja könnyen a gyerekét.
Az életem azóta folyamatos aggódás. A kórházi tartózkodásunk alatt egyáltalán nem aludtam. Egyből a mélyvízben érezhettem magam. Egyágyas szobában voltam, de folyton nyaggattam a kérdéseimmel a csecsemős nővéreket, mondják meg, hogy kell köldököt ápolni, hogyan nyugtathatom meg a picit, hogyan segíthetek neki, hogy könnyebben jöjjön ki a kaki. A folyamatos együttlétnek köszönhetően, már ismertük egymást, és rutinosnak érezhettem magam, mire hazajöttünk. Itthon azért nyugodtabb vagyok, ami talán a légzésfigyelőnek is köszönhető. De napirendünk azóta sincs. Látogatókat, barátokat nem szívesen fogadok, mert nem lehet tudni előre, mikor van két nyugodt percünk. Minden aggodalommal tölt el. Az is, ha kakil, az is, ha nem. Bánt, ha gennyes a köldöke, rossz, amikor nem értem, miért sír.
Gondolom, a legtöbb édesanya így van ezzel. Akaratos kisbabának látom Hannát, aki nagyon tud feszengeni, mégis csak imádni tudom, nincs is időm másra, csak rá. Összevissza puszilgatom, ahányszor csak alkalom kínálkozik rá.
Visnyei Kata

Összeállította: Rist Lilla és W. Ungváry Renáta
Fotó: Rátkai Éva és Békefi Dóri
Smink: Békefi Zsóka
Frizura: Binder Szalon