Apaszemmel

NÉVJEGY: Csoma Lajos, 37 éves
Foglalkozása: MÁV-forgalmista
Felesége: Boglárka
Gyereke: Kristóf, 27 hónapos
Hobbija: zene, irodalom
Kedvenc időtöltése: kirándulás, zenei rendezvények – természetesen hármasban

Fiunk, Kristóf 2002 augusztusában született – tervünktől eltérően nem otthon, így néhány napot várnunk kellett a zavartalan együttlétre. A külön töltött időt talán azért tudtam elviselni, mert akkor még nem tudtam, hogy milyen fantasztikus dolog lesz együtt élni vele. Az első ízelítőt ebből a nagyszerű érzésből akkor kaptam, amikor a szülőszobában Boglárka – a rutinszerűen végzett gátmetszés következményeinek elhárítása közben – nem tudott vele foglalkozni, és egy órán át a kezemben tartottam Kristófot. Nem sírt, nyugodtan nézelődött, míg én azt próbáltam elmagyarázni neki, hogy jó helyre érkezett. Már pocaklakó korában is mindennap beszéltem hozzá, így ismerős volt számára a hangom.
Amikor kiszabadultunk az intézményből, boldogságunk teljessé vált. Sosem felejtjük el azt a pillanatot, amikor a csöppnyi kis emberke elégedetten, széttárt karokkal hevert el családi ágyunk közepén. Valószínűleg megérezte, hogy neki ez a hely lesz a legmegfelelőbb. Számunkra magától értetődő volt az együtt alvás. Egy csecsemő kis pocija néhány óra alatt kiürül, teljesen természetes – sőt szükséges is az anyatej kellő mennyiségű termelődéséhez –, hogy éjszaka többször is szopizni szeretne. Mivel ott fekszik mellette az anyukája, az éjszakai szopizás így a legkényelmesebb. Utána mindketten könnyebben visszaalusznak.
Talán kevésbé nyilvánvaló, de tapasztalataim szerint az apa számára is rendkívül előnyös az együtt alvás. Mivel a gyes összege felháborítóan alacsony, nem képes pótolni az anya kieső fizetését. Az apának az egyébként is hosszú munkaideje mellé gyakran kell másodállást, túlórát vállalnia, ezért éppen akkor nem tud több időt otthon tölteni, amikor a legnagyobb szükség lenne rá. Én is egész nap az estét és az éjszakát vártam, amikor végre együtt lehetek azokkal, akik a legfontosabbak a számomra. Ott feküdt mellettem a kisfiam, bármikor megsimogathattam, megigazíthattam a takaróját, vagy meghallgathattam a légzését. Ez így sokkal nagyobb biztonságot nyújtott számunkra, mint bármilyen légzésellenőrző csodamasina. Soha nem fordult elő, hogy ráfeküdtünk volna – ez valószínűleg nem is lehetséges. A házastársi együttlétet sem zavarja, hiszen a kisgyerekek mélyen alszanak, másrészt a fantázia és a rugalmasság sok nehézségen átsegít.

Éltető szükséglet
A szoros fizikai közelség egy kisgyerek számára éltető szükséglet – de ennek hiányát a szülő is megsínyli. A közös családi ágy biztosítja ezt a közelséget éjszaka, a hordozókendő pedig napközben. (A kenguru sem rossz, de a kendő kényelmesebb.) Úgy látom, a szoptatás sokkal több egyszerű táplálásnál: mély és szoros lelki kapcsolatot alakít ki anya és gyereke között, az anyát szülővé teszi, és mindkettőjüknek érzelmi feltöltődést nyújt. Az apának minden lehetséges alkalmat meg kell ragadnia arra, hogy ne maradjon ki ebből a folyamatból. Az első hetekben például Kristóf délutánonként a hasamon szunyókált. Később a hosszabb kiruccanások során többnyire én vittem őt hordozókendőben magamra kötve. Büszkén és boldogan mentem vele bárhova, és általában neki sem volt kifogása ez ellen.
Kristóf betöltötte második életévét. A hordozókendőt kinőtte, de továbbra is a családi ágy „tartozéka”. Voltak nehéz időszakok, például amikor 18 hónaposan néhány fog áttörése miatt hetekig rosszul aludt, gyakran felébredt, de türelemmel és kitartással túllendültünk ezen az időszakon. A fogzás egyébként is megviselte volna, és ha minden felébredéshez a másik szobába kellett volna átmennünk, még rosszabb lett volna az éjszakánk. Elhiszem, hogy a gyereket le lehet szoktatni az éjszakai felébredésről, hiszen ha érzi, hogy hiába sír, senki sem siet hozzá, akkor beletörődik ebbe a helyzetbe. De miért kéne megszoknia, hogy nem számíthat a szüleire? Számomra elképzelhetetlen, hogy sír a gyerekem, és én ne siessek hozzá.

Mindent a maga idejében!
Nagyon sok olyan nevelési elképzelés van – mint például a sírni hagyás és egyéb „önállóságra szoktatás”, idomítás –, melyek szerint be kell avatkozni a gyerek természetes fejlődési folyamatába, siettetni kell bizonyos képességek, például a szobatisztaság kialakulását. Én eléggé bizalmatlan vagyok az ilyen módszerekkel szemben. Szerintem nem jó ötlet a gyereket olyan helyzetbe hozni, amelyben nem érzi magát biztonságban. Az is megviseli, ha erejét és képességeit meghaladó elvárásokat támasztanak vele szemben.
Nem tud valamit megcsinálni Kristóf, amit más, hasonló korú ismerős már igen? Nem baj! Fél év múlva talán már eljön az ideje. Igyekszünk neki elég teret biztosítani – fizikai és szellemi értelemben egyaránt – ahhoz, hogy saját ritmusában fejlődhessen, amúgy pedig mindig pontosan olyannak szeretjük, amilyen. Ha itt lesz az idő, ki fog költözni a családi ágyból, saját szobája lesz, nem velünk fogja tölteni az idejét. Ez még szerencsére valamivel odébb van. Kristóf számára ma még az a legfontosabb, hogy együtt legyen velünk. Még nincs szüksége gyerekszobára, mert ott szeret tartózkodni, ahol mi is vagyunk. Mivel számára ez a lényeges, nem jelent problémát a közös kirándulások, közös nyaralás megszervezése. Ha velünk lehet, akkor mehetünk bárhova. Nem aggódik, megbízik bennünk. Félnapos vonatút már egyéves korában sem okozott neki megrázkódtatást, kétévesen pedig már el mertünk indulni vele kétnapos vonatozásra is.
Tapasztalataim alapján azt tudom tanácsolni mindenkinek, hogy igyekezzen minél több időt – akár éjjel, akár nappal – együtt tölteni kisgyerekével, mert mindnyájuk számára ez a legjobb. Amikor majd felnő, és önálló utakon jár, jó lesz visszagondolni ezekre az évekre.
Csoma Lajos, Tiszafüred