A hónap témája

A beszélgető nagymamák
Borbély Sjoukje gyermekpszichológus és gyógypedagógus, a Szülők könyve és a Gyermekfilm című videoprodukció egyik szakértője
Monspart Éva újságíró, a Főzni jó! Gyerekszakácskönyv írója
Scherter Judit újságíró

– Éppen szilvalekvárt főztem az udvaron, kavargattam, oda ne égjen, amikor megláttam, hogy arra repül a gólya, a csőrében tart egy csomagot, és potty, beledobja a kéménybe. Szaladtam be gyorsan, néztem, mi van a kemencében, hát te voltál ott, téged hozott nekünk a gólya. Hogy én milyen boldog voltam! – így mesélte az én drága nagymamám.
Manapság egy ilyen gólyamesén a gyerekek csak nevetnének, hiszen „mindent” tudnak a születésről, az anyukák pedig csóválnák a fejüket: micsoda nagymama! Egyszerűen kihagyja a mamát a történetből, kisajátítja a gyereket. Magam semmi ilyesmire nem gondoltam, nem gondolok. Csak arra, hogy velem együtt két nagymama is megszületett. Akik nélkül nem lennék az, aki vagyok. Mint ahogy az unokáim nélkül sem. Mert elmondhatatlanul sokat kap mind a gyerek, mind a nagymama ebben a kapcsolatban. Az unoka számára a nagymama: édes menedék, frissen sült sütemény illata, sok-sok mese, simogatás, kedves kényeztetés. A nagymamának az unoka: boldogság. De, valljuk be, megvannak a buktatói is a nagymamaságnak. Az örömökről és bánatokról gyakran beszélgetünk nagymama barátnőimmel. Talán hasznos lehet a kismamáknak, ha „belehallgatnak” egy ilyen beszélgetésbe.

Judit:
– Azt hiszem, sőt, nem csak hiszem, hanem tudom, én „ösztönös” anya voltam, nem szorongtam agyon magamat, és alapvetően elfogadtam anyám tanácsait. A „nem eszik, megfázik, miért sír, miért nem alszik”- témakör csak a gyerekeim első pár napjában izgatott, nagyon hamar elkezdtem egyszerűen csak élvezni a társaságukat. És ezt nem csak a megszépítő messzeségből visszanézve látom így, hiszen arra is emlékszem, mennyire untam például a téli ruhákba

Judit egy fiú és egy lány édesanyja. Unokái: Márton nyolc-, Ádám ötéves, ők külföldön élnek a szülőkkel. Alíz két-, Barnabás négyéves

gyömöszölést, nyafogást, hisztizést és a sok satöbbit. De boldog mama voltam, és most bevallom, annyira szerettem a gyerekeimmel együtt lenni, hogy óvodás-iskolás korukban örültem, ha kicsit betegek lettek, mert otthon maradhattam velük, és az egész nap a mienk volt. Miután – szerintem igen ügyesen és természetesen apai és nagyszülői segédlettel – felneveltem fiamat és lányomat, azt hittem, unokáimnál továbbra is jól bevált ösztöneimre támaszkodhatom, és felhőtlen együttlétben lehetek velük – már amennyire időm engedi. De hamarosan rájöttem, valaki megakadályoz ebben. És ki volt ez a valaki? Én magam. Eleinte nem hagytam „szabadon” magamat. Noha meg voltam győződve arról, hogy tudom, mit kell tennem egy újszülöttel vagy csecsemővel, valahogy úgy éreztem, egy felsőbb hatóság, nevezetesen az unokám anyja szemmel tart, és ha nem is szól rám, néha rosszallóan csóválja a fejét. Legalábbis gondolatban. Ezért kicsit ügyelnem kell arra, mit teszek. Elég vicces, de ugyanakkor azt is érzetem, hogy az unokáim mamái meg valamiféle tanfelügyelőnek, revizornak látnak, holott mi sem áll távolabb tőlem.

Örömök és buktatók
Éva:
– Nekem az unokákkal teljesen egyértelmű a helyzet. A nagymamaságban az a remek, hogy sokkal jobban lehet a gyerekre figyelni, mint amikor fiatal az ember, és annyiféle dolga van, hogy alig győzi. Most, amikor tudom, hogy az

Éva egy fiú és két lány édesanyja. Unokái: Simon két és fél-, Fábián hat-, Hanna kilencéves

unokák hozzánk jönnek, vagy éppen én megyek hozzájuk, akkor minden más program „törölve van”. Egészen másképpen lehet így mesét olvasni, beszélgetni, játszani, gyönyörködni bennük. Mindent jobban lehet csinálni, mert nem zavar, nem hajszol a külvilág. A menet közben fölmerülő buktatók nem az unokával, hanem a saját gyerekkel kapcsolatosak. Esetemben Fanni lányommal, mert azt érzem néha, hogy még ráférne egy kis nevelés, ugyanis bizonyos helyzetekben még nem tudja, hogy ezt vagy azt nem így kéne tenni. Gondolom én. Ilyenkor aztán az ember kéretlenül mond valamit. Nálunk például a pontosság kérdése is konfliktusforrás. Ha ebédre jönnek, gyakran késnek. Kérem őket, hogy szíveskedjenek az időpontot komolyan venni, mert nem szeretek várni és melegítgetni az ebédet. Persze nem nagyon szíveskednek. Most már tudom, hogy nekik ilyen az életmódjuk, és nem érdemes ezen megsértődnöm, mert én leszek a vesztes. Ezért inkább lazán veszem, olyasmit készítek, amiről nem lehet lekésni.

Sjoukje:
– Szerintem nagy különbség, hogy a lányod szül-e vagy a fiadnak születik gyereke. A három fiam után már nagyon ki voltam éhezve egy kislányra, amikor Sarolta unokám megszületett. Szerencsém volt, mindkét fiam első gyerekét rögtön a születése után láthattam. Tehát nagyon jól indult a dolog. Viszont azt tapasztaltam, hogy ha a fiadnak születik gyereke, amikor belépsz a szobába, és ott van a baba és a mama, azt érzed, hogy másokhoz lépsz be. El tudom képzelni, hogy amikor valakinek a lánya, akit ő hozott a világra, fekszik ott egy babával a karján, akkor az még sokkal mélyebben érinti őt, és azonnal feltámadnak a nagymamai érzések. Az örömöt mi, fiús mamák más szinten éljük meg. Pláne, mivel gyógypedagógus is vagyok, nem csak pszichológus,

Sjoukje három fiú édesanyja. Unokái: Vince három és fél, Mária három és fél, Béla egy, Zsuzsi másfél, Sarolta öt és féléves

elsősorban annak örültem, hogy a gyerek egészséges, jó a súlya, jók az Apgar értékei. Azt mondanám, hogy nekem máshol voltak a csomópontok azon az úton, amely a nagymamasághoz vezetett. Az első unokámnál akkor váltam igazi nagymamává, amikor kilenc hónapos volt, és a testvérem, aki akkor érkezett Hollandiából, túl hirtelen közeledett felé, mire Sarolta a tekintetével szinte kérte, hogy védjem meg ettől az új rokontól. Ez nagyon boldog pillanat volt. Egyébként, azt hiszem, egy magamfajta szakember-nagymama megjelenése a gyerekszobában, – akinek a specialitása ráadásul a csecsemő-és kisgyerekkor, és tankönyveket ír erről, – „fenyegetőbb” lehet, mint egy átlag nagyié. Hiszen határozott elképzelésem van az optimális fejlődéssel és neveléssel kapcsolatban, ami nem dogmarendszer, de óhatatlanul felmerülhet a menyeimben, hogy szakemberként is figyelem őket és a gyerekeket. Holott én egyszerűen csak imádom az unokáimat, ugyanakkor tudom, hogy az anya határozza meg a család mindennapi életét, ő dönti el, milyen lesz a napirend, az étrend, mennyit levegőzteti a gyerekeket, és így tovább. És teszi mindezt saját gyerekkori élménye alapján. Ehhez kell nekem alkalmazkodnom, ezt kell elfogadnom akkor is, ha nem értek mindennel egyet.

Mondjam, ne mondjam?
Judit:
– Én néha érzem, hogy jobb lenne egy kicsit ráharapni a nyelvemre, mint beleszólni a gyerekszobai eseményekbe. De ez nem mindig sikerül.
Éva:
– Valószínűleg fékezni kell magunkat, akkor is, ha úgy érezzük, fontos, amit mondanánk. Talán jobb megvárni, amíg megkérdezik az embert. Hiszen ez már az ő életük. Némiképp azért ebbe-abba beleszólok. Például, hogy ne legyen hosszas huzavona az esti fektetés. De Fanni lányom arra is inkább a saját kárán jött rá, hogy jobb, ha időben lefekteti a gyerekeket. Néha egyszerűen muszáj tanácsot adni. Vagy legalábbis úgy érzem, hogy muszáj.
Judit:
– Praktikus dolgokat nyugodtan meg lehet szerintem mondani, például azt, hogyan kell feltenni egy borogatást. Sőt, azt hiszem, a gyerek érdekében kötelességünk is bizonyos trükköket elárulnunk. Csak éppen ne higgyük azt, hogy mindenben mi ismerjük az egyedül üdvözítő megoldást. Érdekes, de a menyemnek bátrabban ajánlok dolgokat, mint a lányomnak, akivel könnyen összekapunk valami nevetséges apróságon.
Sjoukje:
– Féltékeny is vagyok ezért a lányos anyákra! Mert jól tudnak összeveszni, megtanulták a lány serdülő vagy fiatal felnőtt korában. A lányok és az anyák nagyon tudják „utálni”, de „imádni” is egymást, és amikor jönnek a gyerekek, ez a hullámzás folytatódik, mégis többnyire nagyon jól együttműködnek a gyerek érdekében.
Judit:
– Az érzelmek szabad áramlása valóban inkább az anya-lány, mint az anyós-meny kapcsolatra jellemző. Ez mind a kettőjükön múlhat. Vannak ugyan kivédhetetlen anyós-nagymamák. Ne szépítsük, ők a mindenbe belebeszélő sárkányok.
Sjoukje:
– Igen, de akkor legalább össze lehet veszni velük. És az még mindig jobb, mert egyszerűbb, mint amikor mindkét fél feszeng és hallgat, amikor mind a kettő jót akar, és mégis érzed, hogy nem igazán jó a kapcsolatuk, feszültség van köztük. Az egyik tart a másiktól, a másik nem érzi jól magát, pedig annyira szeretne „otthonosan ellenni” a fia otthonában, a saját unokájával és a menyével. Amikor a nagymama óvatosba megy át, mert ő ugye okos és értelmes nő, akkor bonyolultabb a helyzet, mert a meny még utólag se tud panaszkodni. Mert mit tett rosszul ez a nagymama? Igazából semmit. De ő feszeng és nem szereti, ha jön ez a nagymama, mert nem érzi magát jól a jelenlétében. Mert tudja, hogy a nagymamának vannak ki nem mondott gondolatai. Tehát nem szerencsés mindenáron hallgatni. Ha viszont a nagymama kritikátlanul, erőszakosan adja elő magát, össze lehet veszni, és van esély a nézőpontok tisztázására. A lányoddal azért egyszerűbb a helyzet, mert ő pontosan tudja, hogy te miről mit gondolsz, hiszen tőled kapta a gyerekkorát. Amikor pedig az a kérdés, hogy a síró gyereket felvegye, vagy ne vegye, tudja, mit tartasz helyesnek, hiszen már elmesélted neki, vele hogy csináltad. Amikor anyós vagy, minden a bizalmon múlik, és a belső harmónián. Most tényleg nem a nagymama, hanem az anya harmóniájáról van szó, amiben a saját mamájával való viszonya nagy szerepet játszik. Ha vele szoros és jó a viszonya, az kifejezetten jó hatással van a hozzád fűződő kapcsolatára is. De ha anya és lánya között nem jó, vagy kevésbé kiegyensúlyozott a kapcsolat, az zavarhatja a fiatal mamát abban, hogy hozzád forduljon, mert hiszen a mamájához nem tud, és akkor felborul az egyensúly.

Szemben a szülőkkel?
Judit:
– Hosszan beszélhetnénk az egyensúlyozó-művész nagymamákról, és erről a valóban létező kényes egyensúlyról…
Éva:
– Azért nem érdemes ezen sokat szorongani. Én is igyekszem semmit sem szólni arra, amit nem kedvem szerint tesznek a szülők, de ha nálam vannak az unokák, megengedek nekik esetleg olyasmit is, amit otthon nem tehetnek meg. Vagy éppen elvárok valamit, ami meg otthon nem fontos. Nem magyarázkodom, hogy miért, egyszerűen azt mondom: itt ez a szokás. És szerintem a nagyszülő fölöslegesnek, sőt hülyeségnek tűnő dolgokat is tehet. Olyasmit, ami felejthetetlen egy gyereknek. Mi például a férjemmel volt, hogy az asztal alatt reggeliztünk velük, behúzódtunk az abrosz alá, mint egy sátorba. Nekünk kicsit kényelmetlen volt, de ők nagyon élvezték.
Judit:
– Sjoukje, mint pszichológus, hogy látod, lehet-e a nagymama megengedőbb például az édesség, kóla, tévézés tekintetében, mint a szülők?
Sjoukje:
– Úgy gondolom, hogy tisztelni kell a szülők elveit, és meg kell kérdezni, szabad-e kivételt tenni. Ugyanez vonatkozik az ajándékozásra is – nem helyes mondjuk szobahintát venni az unokának, ha például a mama nem akarja a szobában hintáztatni a gyereket. Ha pedig már egy kicsit nagyobbacska gyerek panaszkodik a nagymamának a szüleire, csak úgy nyújthatsz támaszt neki, ha próbálod megértetni vele, miért teszik azt a szülei, amit éppen tesznek. Nem szabad pártját fognod, csak biztosítanod kell egy fórumot, ahol meghallgatják őt.
Judit:
– Igen, emlékszem, én is panaszkodtam a nagymamámnak, ő pedig mindig közbenjárt az érdekemben a szüleimnél. És megvigasztalt. Az ölébe ültem, mellé bújtam az ágyban még akkor is, amikor már az első gyerekemet vártam.

Lejegyezte: Scherter Judit