 |
Szeret és gyűlöl egyszerre
Még felnőtt fejjel is nehéz elfogadni, hogy érzelmeink időnként átveszik az uralmat cselekedeteink fölött. Kicsi korban szinte folyamatosan ez a helyzet: a tudatos irányításra csak hosszú és nehéz tanulási időszak után képes a gyerek. Nála ráadásul még természetes az a jelenség, hogy képes egyik pillanatban rajongva szeretni, a másikban gyűlölni egy és ugyanazon a személyt. Ha egy hároméves nagy rendszeresen ki akarja dobatni a pólyást a kukába, az nem azt jelenti, hogy megpecsételődött a testvérek viszonya. Ugyanez a gyerek kétségbeesetten tiltakozna, ha a nagybácsi azzal viccelődne, hogy akkor ő most bedugja a babát a táskájába, és elviszi magával.
Nem kell tehát megijedni az ellenséges kijelentésektől. Ne értékeljük ugyanúgy, mintha felnőtt szájából hangoztak volna el. A nagy azt akarja tudtunkra adni, hogy ő egyedül szeretné birtokolni szülei figyelmét és szeretetét, nem azt, hogy utálja a testvérét. Meg kell engednünk neki, hogy kifejezze vágyait, érzéseit. Soha ne szidjuk emiatt: ha elfojtja indulatait, biztos, hogy más, többnyire romboló formában fogja kiadni magából. Ne mondjuk neki, hogy a kistestvért szeretni kell hadd jöjjön rá magától, hogy valójában nagyon jó dolog, ha testvére van az embernek. Legyünk türelmesek, lehet, hogy ehhez évekre lesz szükség.
Kit szeretsz jobban?
Az egyke azért teszi próbára a szülők türelmét, hogy választ kapjon: eléggé szeretik-e. A testvéreknél más a helyzet, itt a kit szeretsz jobban? kérdése merül föl minduntalan. Eleinte a pici körül forog a világ: mindenki őt babusgatja, még egy böfizés is attrakciónak számít. A nagy kiteheti a lelkét, akkor is csak fél szemmel figyelnek rá. A problémát enyhítheti, ha erre tudatosan figyelmet fordítunk, és megkérjük a rokonokat, vendégeket, hogy először az idősebb gyerekkel foglalkozzanak, és csak mellesleg ajnározzák a kicsit. A szülők is törekedjenek arra, hogy a nagynak is jusson személyes figyelem, de legalább a régi szokásai, szertartásai (közös hancúrozás, pancsolás, esti mese) megmaradhassanak.
A szülők tesztelése akkor indul be igazán, amikor a kicsi is nagyobbacska: ekkor már mind a ketten meg akarnak bizonyosodni a szülői szeretet mértékéről. Nem ritka, hogy a gyerekek békésen, teljes egyetértésben játszanak mindaddig, amíg tudomásuk szerint kettesben vannak. Ám amint megérzik a szülők közelségét, kitör a perpatvar. Szinte kikényszerítik a felnőtt beavatkozását, hogy egyiküknek igazat adjon, csak az ő pártjára álljon. Nem érdemes ilyenkor nyomozásba fogni, úgyis az derül ki, hogy úgy kezdődött, hogy a Peti visszaütött. Nem lehetünk igazságosak. Amíg nem muszáj, ne avatkozzunk be. Ha a vita tettlegességig fajult, válasszuk szét őket, és tereljük el a figyelmüket, kínáljunk más elfoglaltságot. Próbáljunk meg higgadtak maradni. Ha kiborulunk, és nagyjelenetet rendezünk, a gyerekek elérték a céljukat: magukra vonták a szülő figyelmét, választás elé állították őt. Márpedig ha a dolog egyszer bejött, legközelebb is újra megpróbálkoznak vele. Találjunk más lehetőséget arra, hogy biztosítsuk mindegyik gyerekünket az ő fontosságáról, szeretetünkről.
Kismamatippek:
Az apa szerepe felbecsülhetetlen, hiszen ő tud a nagy rendelkezésére állni, amikor az anya a picivel van elfoglalva. Időnként meg is fordulhat a dolog: apa elviheti a picit egy órácskára sétálni, így az anya a nagyra fordíthatja a figyelmét.
Biztosítsuk a nagyobb gyereket arról, hogy értékeljük ügyességét, okosságát, önállóságát.
Ezzel együtt engedjük, hogy ő is baba legyen újra: a dédelgetés, szeretgetés neki is jár (még akkor is, ha már iskolás). Ne büntessük, ha bizonyos területeken (szobatisztaság, önállóság) visszaesik egy korábbi szintre, bízzunk abban, hogy maga kikászálódik ebből, ha újra biztosnak érzi helyzetét a családban.
Ne ijedjünk meg attól, hogy másként szeretjük a két gyereket. Ez természetes. Teljes nyugalommal mondhatjuk neki: te vagy a kedvenc nagyfiam/nagylányom, kisfiam/kislányom, hiszen nem a testvéréhez képest szeretjük, hanem önmagáért.
Beszélgessünk a testvérféltékenységről. Éreztessük vele, hogy elfogadjuk érzéseit, nem ítéljük el miattuk.
Személyesen
Testvérpárbaj apaszemmel
 |
Áron, aki már óvodás, leszokott arról, hogy gyönyörűségét lelje a rombolásban, ellentétben Levivel, aki viszont éppen a rombolás korszakának derekán jár. Élvezettel tapos szét bármit, amit bátyja nagy gonddal építgetett. Áron reakciója sokféle. Harcol benne a testvéri szeretet amire neveljük a birtoklási vággyal. Ha az előbbi kerekedik felül, egyszerűen sírva fakad, és könnyes arccal ül a romok között. Ha viszont az utóbbi, akkor habozás nélkül felkapja az első ütésre alkalmas tárgyat, és lesújt öccsére. Egy délután ráébredtem, hogy Levente sem olyan védtelen, mint amilyennek első látásra tűnik. Kimentem a konyhába, hogy elkészítsem vacsoránkat. Áron építgetett, Levente pedig a hűtő ajtaját próbálta felfeszítetni. Alig öt percre fordultam el, amikor Levente sikoltásszerű hangját hallottam, meg egy nagy puffanást. Azonnal berohantam a szobába. Levi a földön feküdt, kezében egy favonat egyik darabja. Kiderült, hogy galád módon szétszedte Áron vonatát, mire ő azonnal fejbe verte egy eddig még fel nem használt sínnel, és nekilökte öccsét az ajtónak. Az eredmény: egy szép púp a fején. Ilyen esetekben két dolgot szoktunk tenni. Annak adjuk a játékot, aki először játszott vele. Ha ezt nem tudjuk eldönteni, akkor egyszerűen elvesszük a vita tárgyát. Így hát a vonat visszakerült Áronhoz, Leventét megnyugtattam, és az ügyet lezártnak tekintettem. Kiderült, hogy lebecsültem Levit. Újabb öt perc múlva Áron sikoltott fel fájdalmasan. A földön fetrengett, és a hátát fájlalta. Leventénél nem láttam olyan tárgyat, amivel ezt az állapotot előidézhette volna. Felhúztam Áron pólóját, és Levente fogsorának világosan kivehető nyomát pillantottam meg. A harapás mély volt és lila, valóban nagy fájdalmat okozhatott. Áron elmondása szerint Levi gyáva cenk módjára hátulról rávetette magát, és megharapta.
Száz szónak is egy a vége, a testvérpárbajok a mai napig élénken zajlanak, pedig még kicsik a srácok. Mi lesz később?! Egyet mondhatok: apa, együtt érzek veled!!!
Tordai József
Fotó: Rátkai Éva
