AFRIKAI NAPLÓ 4

Ahogy egyre jobban megismerjük a helyi kulturális szokásokat, úgy válik mind egyértelműbbé: ha itt kéne élnem, csakis férfi lennék. Na nem mintha nekik könnyű lenne. A nagy munkanélküliség miatt jórészük kénytelen távoli városokban dolgozni és élni, távol a családtól, barátoktól. Látogatni ritkán jöhet haza, hiszen az útiköltség nem kevés – csak a havonta érkező csekkek jelzik, hogy még a családhoz tartozik. Ha a szerencsétlen ráadásul elsőszülött fiú, akkor még a szüleiről is gondoskodnia kell abból a kevéske pénzből, amit kap (ez ellen alapjáraton semmi kifogásom, csak látom, hogy sokan ezért képtelenek továbblépni bármerre is, nincs saját kasszájuk, a mama rendelkezik a pénz felett).
Ez a helyzet persze nem könnyíti meg a feleségek amúgy sem könnyű életét, hiszen otthon mindenről nekik kell gondoskodniuk, és a házimunka az okos kis gépek, sőt sokszor víz és elektromosság hiányában itt bizony nem is olyan egyszerű. Egy átlagos falusi asszony hajnalban kel és késő estig robotol, mindezt épp csak a megélhetésért. Sokuknak állandó aggodalom, hogy a következő héten lesz-e mit enniük. Jövőkép, tervek, álmok sehol – legfeljebb tinikorban, de

hamar kinövik. Találkoztunk asszonyokkal, akik napi 8(!) órát töltenek az aznapra való tűzifa összegyűjtésével. Járják a bozótost, gyűjtik a fát, majd a fejükre tornyozzák és indulnak haza tüzet rakni, főzni, gyereket fürdetni. Akinek futja petróleumra, vagy pláne elektromos áramra, az se unatkozik. Mosógépe biztos nincs, traktor, miegyéb a kis földje megműveléséhez szintúgy, van talán néhány csirkéje, és átlag 6-8 éhes csemetéje – reggeltől estig lehet hamupipőkézni. De legalább mindenki segít, a legkisebbek is és a többi feleség, akik ha egy faluban, egy házban laknak, beosztják egymás között a teendőket. Merthogy itt megszokott dolog az egy férfire jutó 2-3-4 feleség (hogy mi lesz a férfiakkal, akikre így már nem jut feleség, arra még nem jöttem rá). Ha egy férfi megengedheti magának, hogy több “lobolát” (a menyasszony ára) is kifizessen, nyugodtan nősülgethet. Az asszonyok többnyire nem bánják, barátnők lesznek (legalább is, akikkel én beszéltem), és legalább megosztják a terheket, nevelik egymás gyerekeit. A férj köteles egyenlően megosztani köztük idejét, pénzét. A fiatalabb nemzedéknél már valamivel kevésbé elterjedt a többnejűség, bár megszüntetését a férfiak – mily meglepő – nem sürgetik. Gondolom részben azért, mert a gyerekágyi idő hat hónap – persze dolgozni azt kell, de a férj hat hónapig nem nyúlhat a feleségéhez, utána is csak akkor, ha az anyósa(!) rábólint.
A közösség szerepe nagyon erős: futótűzként terjed a hír, ha valamit valahol olcsón lehet kapni, ha épp megint folyik a víz az egyetlen közeli kútból, ha valaki megszületett-meghalt, vagy ha arra jár egy fehér ember, és kérdéseket tesz fel. Nem tudom, hogyan csinálják, se telefon, se füstjelek, de ha megjelenünk valahol, fél órán belül a falu másik végén is mindenki tudja, hogy kik vagyunk, mit csinálunk.
A lányoknak egyedül a “felnőtté avatódás” könnyebb: 13-15 éves korukban mindössze be kell költözniük két hétre egy titkos házba, ahol egy bölcs öregasszony megtanítja nekik a sangan kultúra részleteit, s ebből a végén vizsgázniuk kell. Ezzel szemben a fiúk nagy része 8-15 évesen két hetet a bozótban tölt kint, egyedül. Valamilyen általam ismeretlen oknál fogva ennek mindig ilyenkor, télen van itt az ideje, és hát hiába afrikai tél, azért az éjszakák itt is hidegek. Megfelelő öltözék és táplálék híján sokan megbetegszenek, kígyóba sem nehéz botlani, és az ekkor esedékes körülmetélést sem kórházi körülmények közt végzik – mindig van néhány, aki nem tér vissza. Úgyhogy férfiúi létemet inkább úgy húszévesen kezdeném…
Hatalmas kiváltság így élni, megismerni egy teljesen idegen, sok szempontból szokatlan kultúrát, megpróbálni megérteni, hogy mit miért tesznek. A jövő



hónapban vissza is térek a helyi szokásokhoz, most azonban muszáj az egyéb körülményekre is utalnom egy történettel: az első beszámolóimban említett sokféle hívatlan kétéltű-hüllő-ízeltlábú lakótársat már egészen megszoktuk, a gyerekeknek saját légycsapójuk van, jól elszórakoztatja őket a vadászat. Mostanság azonban van egy tenyérnyi (szó szerint!) szőrös fekete pókunk aki hol a garázson hol a konyhán át akar bejönni – na, ez azért megvisel. Egyszer már majdnem hibernáltuk, töltött pár órát a mélyhűtőben a skorpiónk mellett, de aztán mégis elengedtük – hiba volt. Pár nappal később épp Patrikot pelenkáztam a nappali szőnyegén, mikor egyszer csak szalad ám felénk valami nagy! Valahogy bejutott – éveket öregedtem.
Hát így élünk mi, férfiak és asszonyok, két- és soklábúak itt a messzi Afrikában.