A hónap témája

Az egész úgy kezdődött, hogy szerkesztőségünk kapott egy hosszú, elkeseredett levelet, amely egy szoptatás, és ezen belül egy anya kudarcát részletezte. A levél írója újra babát várt, így felajánlottuk neki, hogy segítünk a szoptatásban, vagy legalább megpróbáljuk kideríteni, mi a sikertelenség oka.
Nem gondoltunk arra, hogy csodát teszünk, nem is vagyunk mindenhatók, és – főleg – nincs lehetőségünk arra, hogy minden hozzánk forduló kismamát hasonlóan támogassunk.
Csongor születése óta számtalan meglepetés, mélypont és öröm kísérte utunkat. Szinte minden napnak voltak tanulságai, akár könyvet is írhatnánk belőle. Nem tesszük. Ehelyett összefoglaljuk az első négy hónap történetét. De hogy ne izguljon senki, már itt eláruljuk: Csongor négy és fél hónapos, közel hat kiló, és kizárólag anyatejen él.
Emőke mindent elindító levelét a Kismama magazin 2004. augusztusi számának 85. oldalán találják. Csongor születéséről „Az élet írta” rovatunkban olvashatnak további nagyon fontos részleteket.

Ahogy Emőke látja

Az előzmények
Az első baba szoptatása csak fájdalmas, szomorú tapasztalatokat jelentett. Kizárólag elutasítást kaptam, segítséget viszont senkitől. Nem éreztem magam jó anyának. Rosszul estek a vádak, hogy kifogásokat keresek csak, azért nem szoptatok, pedig úgy éreztem, mindent megtettem, amire képes voltam egyedül.
Kipróbáltam az összes tejszaporító módszert, homeopátiás szereket, teát. Fejtem, sok folyadékot ittam, szóval minden praktikát bevetettem, amiről csak hallottam.
A kislányom szinte rögtön kapott pótlást, a tejem nem volt elég, pedig éjjel-nappal feküdtünk együtt az ágyban, és folyamatosan szoptatni próbáltam. Az eredmény gyászos volt, kevés tej, sebes mellek, a bimbóvédő használata ellenére. Amikor Édua négy hónapos korában elfordult, és elutasította a mellemet, azt gondoltam, elválasztotta magát. Ma már tudom, hogy ez egy egyszerű szoptatási sztrájk volt. Abban az időben azt sem tudtam, hogy ilyen létezik. Megsértődtem a lányomra, egyre kevesebbet próbálkoztam, tápszert adtam. Élénken élt bennem az emlék, amikor kirándulni mentünk a kiporciózott tápszerekkel a termoszban, mégis kihűlt mind, és a hideg lötyit szomorú képpel kortyolgatta a lányom. Nagyon sajnáltam.
A szoptatás befejezését saját kudarcomként könyveltem el. Fel sem merült, hogy a körülmények, vagy a megfelelő segítség hiánya is lehetett az oka a tej elapadásának. A férjemen kívül senkire sem számíthattam. Ő viszont teljes erejéből segített, mellettem állt, és ez erőt adott.

A másodikat várva
Amikor Dudu féléves volt, újra várandós lettem. Most tudatosan készültem. Sokan mondták, hogy az első szoptatási kudarc ellenére másodszorra sikerülhet. A véletlen meg talán saját izgágaságom úgy hozta, hogy segítőt kaptam magam mellé, Juditot. Pont erre vágytam. Mentőöv volt. Elhatároztam, bármit mond, elfogadom. A kórházba vonulás előtt leültünk beszélgetni, aztán már csak az előkészítő helyiségben láttuk egymást.

A kórházi napok
Judit mindent előre elrendezett: beszélt a szülésznővel, az orvosommal, a kórházigazgatóval arról, hogy mit szeretnénk, függetlenül attól, hogy mi a jelenlegi gyakorlat az osztályon.
A kórházban csoda történt. Nagyon kedvesek voltak, nem éreztem magam kiszolgáltatottnak, mint az első szülésemkor.




A császár alatt – előző szülésemnél ezt nagyon nehéz volt elérni – bent lehetett a férjem, és most Judit is. Közvetlenül a műtét után megtörtént a csoda. Nem tették Csongort inkubátorba, mert Judit elintézte, hogy azonnal megkapjam anyaszagra éhes kicsimet. Segített rögtön mellre tenni, az oldalamra feküdtem, és úgy szopizott az odatartott baba. Mindkettőnknek jólesett egymás közelsége. (Juditnak, aki hosszan tartotta a babát a megfelelő szögben, gondolom, megfájdulhatott a háta). Utána megengedtük, hogy elvigyék a kicsit, azután, amíg az őrzőben voltam, háromóránként kihozták. Hamar átkerültem a gyermekágyra, ott egész nap velem lehetett, csak éjjel vitték el.

Gondra gond
Az egyhetes születésnapot már otthon ünnepeltük, annak ellenére, hogy a kórházban nagyon sokat fogyott. Féltünk, hogy valami nem stimmel. Hazatérve a mérleg kevesebbet mutatott, mint amire számítottam a papírok alapján. Otthon



folyamatosan cicin volt Csongor, állandóan szoptattam, és közben szörnyű lelkifurdalásom volt, hogy nem tudok a kislányommal foglalkozni. Ez kínzott talán a legjobban. Valami nem stimmelt, Csongor 160 grammot hízott két hét alatt.
Ekkor jött az epegörcs. A férjem a gyerekekkel, én hajnali háromkor injekcióért támolyogtam az ügyeletre. Másnap kórház, pánik, mi lesz, befektetnek, műtét?
A vizsgálatok közt folyamatosan fejtem, aztán otthon is, hogy meglegyen a betevő. Egy állami gazdaság tehenészete is megirigyelhette volna tempómat és kitartásomat. Később láttam csak igazán, hogy ez mennyit segített.
Szerencsére nem tartottak bent, így otthon folytatódhatott az élet.

Megkönnyebbülés
Csongor lassan beállította magának a kereslet-kínálat alapján működő szopit, amit kipótoltam az éjszakánként lefejt tejjel is. Nővéréhez hasonlóan négy hónaposan ő is szopi-sztrájkba kezdett. Nem fogadta el a mellemet, csak bőgött, bőgött. Az orvosi vizsgálaton kiderült, hogy piros volt a torka, és enyhe hurutos betegségen esett át. Valószínűleg fájt neki a nyelés, és nem volt étvágya, mint ahogy másnak sem, ha beteg.
Átvészeltünk mindent, és végre rendeződtek a dolgok.
Az éjszakát már átalussza, én még fölkelek egyszer fejni. Nappal továbbra is ez a pótlás, ha szükségét érzem.

A segítő
Ha visszagondolok arra, hogy mi volt más most, mint első alkalommal, úgy érzem, szinte minden.
Judit jelenléte döntő volt. Az első hetekben szinte mindennap feljött, és folyamatosan biztatott, dicsért, elfogadott. Amikor rossz állapotban voltam, akkor sem kellett szégyenkeznem előtte. Hitt nekem, tudta, valóban mindent megtettem, és már csak az ő segítségére, biztatására van szükségem. Elérte,



hogy elfogadjam önmagamat, bízzak magamban és a gyerekemben. Meggyőzött arról, hogy ne törődjek a külvilággal. Persze sok újat is tanultam tőle, gyakorlati segítséget is kaptam, ez a mai napig megkönnyíti az életemet. Ma már tudok mindkét gyerekemmel egyszerre foglalkozni. Amikor a kislányom az ölemben ül mesehallgatáskor, közben szoptatok. Hónaljtartásban. A megerősítésen, biztatáson túl lényeges mozzanat volt, amikor ráéreztem a helyes ráharapásra. Judit addig mutatta, hogyan kell kialakítani a baba megfelelő szájtartását, amíg Csongorral mindketten megértettük. Volt egy pillanat, amikor rádöbbentem, mit is jelent a „segítség” szó valójában. Amikor a keservesen síró babát átvette tőlem, megnyugtatta, és elküldött, hogy ne törődjek semmivel, igyak egy jóleső forró kakaót. Mi volt a titok? Az, hogy adott időt mindkettőnknek, hogy megnyugodjunk. Kaptam néhány percet, ami csak az enyém volt. Nagyon jól esett az a kakaó… És jólesett az egész közösen eltöltött idő. Az eredmény, hogy jól alakult egy kudarcokkal, nehézségekkel induló történet.
Lejegyezte Maros Eszter

A segítő szemével

Az előzmények
Bár nem sok időt töltöttünk azzal, hogy a múlton borongjunk, mégis fontosnak tartottam, hogy megismerkedjem az első baba, vagyis Édua történetével és a család körülményeivel.
Leltárt készítettem, mi az, ami hátrányos lehet a szoptatás szempontjából:
– Hihetetlenül pici lakás – rémesen nyomasztó az élet két pirinyó gyerekkel összezárva, az amúgy is depressziós téli időszakban. Egyetlen kiút a hordozókendős séta, minél hamarabb.
– Kicsi korkülönbség a két gyerek között, ráadásul Édua még nem jár, nem beszél, viszont okos, eleven kis rosszcsont.
– Éduának nem volt megfelelő az izomtónusa, és az egyik oldalról nem szívesen szopott – talán ez is befolyásolta a szoptatás sikertelenségét. Reméljük, Csongornál ez nem áll majd fenn.
– Tervezett császármetszés – ez adott, tehát a kórházi körülmények befolyásolásával kell a helyzetből a legtöbbet kihozni.
– Édua háromnaposan kapott 100 milliliter pótlást – a 20 milliliteres gyomrába. Nem csoda, hogy utána nem akart a mamájától szopni, majd amikor hajlandó volt, nem érte be a rendelkezésre álló tejjel. Ez nem történhet meg Csongorral!
– Emőnek nagyon hamar és csúnyán kisebesedett a melle, ezt bimbóvédővel „orvosolták”. Különleges figyelmet kell tehát fordítani a jó mellre helyezésre.
– Bár nagyon sokat olvasott a szoptatásról, úgy érzem, egyelőre a kudarcélmény erősebb. Érdemes lesz Emőke tudását „élesben” felfrissíteni, amikor a baba már megszületett.

A másodikat várva
Elő kellett készíteni a terepet. Felvettem a kapcsolatot a szülésznővel, az operáló orvossal, sőt a kórház főigazgatójával is. Megkértem őket, hogy végig Emőékkel lehessek. Kértem, hogy a babát ne vigyék el szülés után, hogy tegyék lehetővé az igény szerinti szoptatást éjjel-nappal, hogy ne adjanak pótlást, csak ha a gyerekorvos szerint is elkerülhetetlen, és akkor is csak pohárból. Tudom, ezek az igények egyáltalán nem különlegesek, valójában ez lenne az alap, amit egy szülészetnek biztosítania kellene, akár magától, akár a kismama kérésére. Azt is tudtam, hogy ez a kórház nem ilyen, tehát nagyon is fontos az előkészítő munka.

A kórházi napok
Tulajdonképpen teljesítették a kéréseinket, bár minden lehetséges alkalommal megjegyezték, hogy „ezt ám mi nem így szoktuk”. Ennek megfelelően nagyon megbecsültünk magunkat, jó kislányok voltunk mind a ketten (némi vihogástól eltekintve). Arra hamar rájöttünk, hogy jó egy biztos pont a kismama életében, hiszen minden dolgozó mást mond. Két nappal a szülés után az egyik csecsemős kiadta az utasítást: tessék megmérni szoptatás előtt és után, anyuka. A védőnő két perc múlva gyanakodva nézegette Emőt: mit méreget. (Vihogás…)
Arra hamar rájöttem, hogy amint kiteszem a lábam, visszaáll a „kórházi rend”. Emőt hamar meggyőzték arról, hogy éjszakára adja csak be a babát, pihenjen, majd ők kihozzák, ha megéhezik. Érthető volt, hogy ebbe belement, mivel a császár egyik kevésbé ismert, de nagyon fájdalmas „mellékhatásával” küzdött: levegő szorult a rekeszizma alá, és ez pokoli mellkasi és végtagfájdalmat okoz, minden légvétel maga a szenvedés, egy teljes napig.
Csongort tehát elvitték, és csak másnap reggel került elő, mivel „nem volt éhes”. Viszont amikor rákérdeztem, hogy volt-e széklete, akkor azt mondták: persze, bőven, éjjel kétszer is át kellett pelenkázni… Csak egyféleképpen történhetett mindez, okoskodtam: a kétnapos gyerek bizonyára szólt, hogy bekakilt, viszont nem éhes, ne zavarják anyucit… Így telt el nyolc óra szoptatás nélkül…
A kórházi napokat beszélgetéssel és a jó mellre helyezés gyakorlásával töltöttük. Császár után a hónaljtartás válik be leginkább – bár ahhoz kényelmes ágy és néhány párna szükségeltetik.

Gondra gond
Az első riadalom: Csongor pár nappal a hazatérés után húsz dekát fogyott! Ez lehetetlen. Kiderült, hogy a kórházban „kozmetikázott értéket” írtak be a zárójelentésre és az egészségügyi könyvbe egyaránt, éppen húsz dekával többet a valóságosnál. (Látszott a javítás.) Ez sajnos elég elterjedt szokás: „mosom kezeimet, itt még minden rendben volt, a gyerek hízott, az anyuka jól laktált”. Ahhoz viszont éppen elég, hogy az anya halálra rémüljön az első otthoni mérésnél, és a gyerekgyógyász felírja a tápszert. Innen pedig egyenes az út a szoptatás feladásához.
A második probléma: Csongor nem szívesen eszik az egyik mellből, ez jóval kevesebbet is termel. A másikból sem szopik valami hatékonyan. Újabb mellre helyezési leckék következtek. Ezenkívül az a feladat állt Emő előtt, hogy mindig a „rossz melléből” kezdjen szoptatni, majd, miközben a „jóból” szopik a kicsi, fejje a „rosszat”, hogy ezt is bővebb tejtermelésre ösztökélje. Először egy pedálos készülékkel, majd egy nagyteljesítményű bérelt mellszívóval „dolgozott”, ami később is nagyon hasznosnak bizonyult, mivel jött a harmadik csapás.
Epehólyag- és vesegörcsök követték egymást. Iszonyú fájdalom, ügyeletes orvos, fájdalomcsillapítók, aggódó telefon, hogy szabad-e ezt szoptatás mellett (szabad), aztán kivizsgálás. Hosszú órák a rendelőben, ahová Emőke nem tudta magával vinni a kicsit, mégis hová tenné a vizsgálatok alatt. Éduára vigyázni kell



otthon, Tamás nem mehet vele. Otthon maradt Csongor is, apa etette az előző éjjel lefejt tejjel. Telefonáltam a MÁV Kórházba, ahol a vizsgálatok folytak, hogy biztosítsanak Emőke számára egy szobát és egy jó mellszívót, hiszen fejnie kell. Hálásak vagyunk, hogy első szóra segítettek!
Az izgalmak, a fájdalom és a kihagyott szoptatások persze visszavetették a tejtermelést, volt néhány kritikus nap, amikor pár kanálnyi pótlás nyugtatta meg a kedélyeket, de hamar rendeződtek a dolgok. Az első hetekben Csongor nagyon lassan gyarapodott, felmerült bennünk az is, hogy az epehomok termeléséért felelős, kalcium-anyagcserét szabályozó hormon (parathormon) nem megfelelő szintje a tejtermelést is befolyásolhatja. Vadul kutattunk a külföldi szakirodalomban, de meggyőző adatokat nem találtunk, csak annyit, hogy lehet összefüggés. Kutatóorvosok! Íme egy fehér folt, tessék vizsgálódni!

Megkönnyebbülés




Egy idő múlva úgy érzetük: több baj nem érheti a kicsi, de elszánt csapatot. A szopási sztrájk elég kétségbeejtő volt, szerencsére hamar megoldódott.
Ez újabb leltározásra késztetett. Milyen lelki határköveket lépett át Emőke a négy hónap alatt?
– Elfogadta, hogy az újszülött valóban teljes mértékben igénybe veszi az anyát.
– Elfogadta, sőt természetesnek tartja és pártolja a nyilvános helyen szoptatást.
– Elfogadta a gyerekkel való együtt alvást. Kezdetben sokat kóválygott a galérián található nyoszolya és az alsó szinten, rácsos ágyban síró Csongor között.
– Elfogadta a testét. (Részlet egy e-mailből: „Mondtam is Mashunak, tényleg olyan vagyok, mint egy tehén. De boldog tehén!!!”)
Innen a megkönnyebbülés. Mindannyiunk számára.

A segítő
A szoptatási tanácsadó feladata természetesen nem ilyen sokrétű. Azonkívül, hogy gyakorlati segítséget nyújt, legföljebb egy-két alkalommal látogatja meg otthonában a családot, vagy egyszer sem – inkább az e-mailes vagy telefonos kapcsolatra hagyatkozik. Nagyon fontos persze, hogy megfelelő együttérzéssel



és türelemmel kezelje a helyzetet. Az én szerepem ebben az esetben több volt. A kórházban a dúla feladatát is elláttam – közvetítettem a szülő nő és a dolgozók között, képviseltem a család érdekeit. Később a szoptatási tanácsadás mellett kicsit a tapasztalt nőrokonok, kicsit a barátnő, kicsit a pszichológus szerepe is rám hárult, attól függően, hogy milyen terhekkel küzdött Emőke. Az lenne az ideális, ha közvetlenül a szülés után a kismama körül valóban kialakulna egy ilyen védőháló a megfelelő személyekből, és mindenki tenné a dolgát, amit a szerepe megkíván tőle: ki egy kis takarítással, ki komatállal, ki jó szóval, ki szakmai tudásával segítené a családot.

Zárszó: Senki ne gondolja, hogy számomra ez egy „projekt” volt a sok közül. Hálás vagyok Emőnek és Tamásnak, hogy bíztak bennem, hogy ilyen közel engedtek magukhoz. Rengeteget tanultam tőlük, és egyben új barátokat is szereztem.

Sződy Judit IBCLC, szoptatási szaktanácsadó
Fotó: Rátkai Éva